A szülők egy része azt tapasztalja, hogy a gyereke az átlaghoz képest akaratosabb, pörgősebb, érzékenyebb, hangosabb, szorongóbb, előfordulhat, hogy:
- Nem akar elindulni, készülődni reggelente, te már a nap elején elfáradsz
- Apróságoktól hisztirohama lesz és nehezen nyugszik meg
- Esténként felpörög, nehezen alszik el, rossz alvó
- Nehezen vált tevékenységet, alig lehet bekönyörögni a kádba, aztán hisztizik, ha ki kell szállni
- Ragaszkodik a saját elképzeléséhez, eltéríthetetlen, nem fogadja el a nemet
- Kiborul a szúrós, kényelmetlen ruháktól, furcsa szagoktól, hangos hangoktól
Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy valamit elrontottunk. Velünk van a baj, vagy "rossz gyerek". Szándékosan bosszant, manipulál minket. Talán a fejünkre nőtt?
Mi van, ha egyszerűen csak "eleven"?
Mi az, hogy eleven temperamentum?
Az eleven, intenzív, akaratos, szorongó viselkedés nem nevelési hiba, hanem egy örökölt, veleszületett sajátosság, a "nehéz" vagy eleven temperamentum megnyilvánulása.
A temperamentum (örökölt természet) befolyásolja, hogy hogyan reagálunk a világra, a környezeti ingerekre: vannak nyugodtabb természetű emberek és van, akinek hamar felmegy a pumpa. Van, aki félénkebbnek tűnik, társaság kerülő, érzékeny, szorongó alkat.
A temperamentumot kutatók négy fő típust különítettek el:
1. Könnyű
2. Vegyes
3. Lassan felmelegedő
4. Nehéz temperamentum
Az utóbbi két kategóriába tartoznak az eleven, nehéz természetű gyerekek (emberek), rájuk jellemző, hogy:
impulzívak, hangosak, energikusak vagy
érzékenyebbek, visszahúzódóak, lassúak
intenzíven reagálnak az ingerekre
lassan alkalmazkodnak új helyzetekhez
Ez nem nevelési hiba. Nem a szülő kudarcának a jele.
Valójában nem is rossz tulajdonságok, hanem egy egy pozitív tulajdonság intenzív, túlzottan erős jelenléte. Megfelelő támogatással ezek később a hasznára válnak, kibontakoztathatja a benne rejlő potenciálokat.
Ők egyszerűen más típusú gyerekek, akihez másfajta eszközök és más megközelítés kellenek.
Nehezíti a helyzetünket, ha mi magunk, szülők is eleven temperamentummal vagyunk megáldva, pedig a genetikai háttér miatt ez gyakran előfordul.
Miért nehezebb az eleven gyerekekkel?
Az általános nevelési tanácsok ritkán működnek náluk:
A "szép szó" sokszor lepereg róluk.
A szigor vagy büntetés olaj a tűzre.
A következetesség pedig kimerítő, mert a gyerek kitartóbb, mint mi
Ezért sok szülő alkalmatlannak, bizonytalannak érzi magát, és folyamatos bűntudat gyötri, mert az egyetlen eszköze a kiabálás maradt. Kimerült és frusztrált, ezt pedig az eleven gyerek vissza is tükrözi, így egy negatív spirálban találja magát.
Mi segít? A kulcs a változáshoz
Nem az, ha megpróbálod "megnevelni" vagy igyekszel türelmes lenni a végletekig, hanem ha elkezded más szemmel látni őt.
Nem kell harcolnod a gyereked természetével!
Ha elkezded megismerni és megérteni a temperamentumát – azt, hogy milyen a gyereked idegrendszere, érzékenysége, alkalmazkodóképessége és egyéb jellemvonásai az olyan, mintha kapnál egy térképet hozzá!
Tökéletesen érteni fogod, mi zajlik benne. És így könnyen megtalálhatod, kiválaszthatod a hozzá passzoló módszereket, mert pontosan tudod, mire van szüksége.
Amikor megérted, hogy mi áll a viselkedése mögött, már nem személyes támadásként vagy kudarcnak éled meg.
Megtanulhatod, hogyan vezesd őt úgy, hogy ne állandó küzdelem, hanem együttműködés és harmónia legyen a mindennapokban.
Ebben segítek neked, mert tudom, milyen nehéz. Én is átéltem a nehéz természetű fiaimmal.
De azt is tudom, mennyire felszabadító, és mennyi erőt ad, amikor végre megszabadulsz a bűntudattól és a tehetetlenség érzésétől.
Megtapasztalhatod, hogy az eleven természet nem akadály, hanem erőforrás lesz a gyereked életében, ha megkapja tőled a támogatást ehhez.
Az egyik csoporthíváson merült fel, hogy mi a helyzet, ha nem alakult ki a gyereknek még a feladattudata, mit tehet a szülő?
A feladattudat megléte azt jelenti, hogy a gyerek képes egy feladatot elkezdeni, kitartani mellette, és befejezni. Ez egy hosszú folyamat eredménye.
A feladattudat kialakulását az iskolaérettséghez szoktuk kötni, annak feltételeként szoktuk megjelölni, mégis sok gyerek megy el úgy az iskolába, hogy nincs még kialakult feladattudata.
Mi köze az idegrendszer érettségének a feladattudathoz?
Az éretlen idegrendszerrel rendelkező gyerekeknél gyakran nehezebb a koncentráció, a kitartás és a feladatok önálló végrehajtása. Talán te is észrevetted, hogy:
Könnyen elterelődik a figyelme.
Gyorsan elveszíti az érdeklődését.
Ügyetlennek tűnik például a finommotorikus mozgásokban, vagy nehezen találja ki, mit tegyen.
Inkább otthagyja a feladatot, minthogy végigcsinálja.
Ez nem lustaság, és nem is “rossz viselkedés”. Egyszerűen arról van szó, hogy a gyereknek még több gyakorlásra, irányításra és időre van szüksége ahhoz, hogy az idegrendszere és a képességei “utolérjék” egymást. És ebben te, mint szülő, rengeteget segíthetsz!
Ezen kívül ilyen esetben erősen javaslom az idegrendszeri érést elősegítő mozgás alapú fejlesztést, pl Sarlós torna vagy TSMT.
Így támogasd a feladattudat fejlődését
1. Kezdd kicsiben, és ne várj tökéletességet
Ne adj túl nagy vagy bonyolult feladatot, mert az elveheti a kedvét. Például:
Kérd meg, hogy hozzon oda valamit.
Segítsen a zoknikat párba rakni.
Rakja be a játékokat egy dobozba.
Minden kis siker számít, és ezekből fog önbizalmat meríteni!
2. Mutasd meg, hogyan csinálja
Nem kell mindent azonnal ráhagyni. Mutasd meg lépésről lépésre, hogyan oldhatja meg a feladatot, majd engedd, hogy utánozzon téged. Ha például az asztalterítés a cél, először csak a poharakat tegye ki, később pedig fokozatosan vehesse át az egész feladatot.
3. Tedd szórakoztatóvá!
A játékosság sokszor csodákra képes. Ezt sokszor szoktam mondani, mivel valóban minden helyzetre érvényes. Próbáld ki például ezeket:
“Ki tud gyorsabban rendet rakni?”
Adj neki egy “titkos küldetést” (pl. “A szuperhős feladata, hogy összegyűjtse a plüssöket a földről!”).
Alakítsd a feladatot egy történetté: “Segíts a plüssmacinak megtalálni a helyét a kosárban!”
4. Rutinokat építs be a mindennapokba
Az ismétlés a gyereked legjobb barátja. Ha például minden étkezés után neki kell kivinnie a tányérját a konyhába, vagy lefekvés előtt mindig el kell pakolnia a játékait, akkor ezek a tevékenységek idővel természetessé válnak számára.
5. Dicsérd meg a próbálkozásait is
Nem baj, ha nem tökéletes, amit csinál – a lényeg az, hogy igyekszik. Ne felejtsd el, a gyerekek szeretnének megfelelni nekünk. Az a gyerek, aki nem igyekszik, már lemondott róla, hogy neki sikerülni fog megfelelni, csökkent az önbizalama, ezért az önbizalom helyre állítása külön feladat!
Dicsérd meg minden apró lépésért, például:
“Láttam, hogy nagyon figyeltél, miközben pakoltad a játékokat. Nagyon ügyes voltál!”
“Ez a rajzod szuper lett, és külön tetszik, hogy kitartóan dolgoztál rajta!”
6. Adj neki kis célokat és határidőket
Ha nehezen kezd bele valamibe, tűzz ki egy egyszerű célt és határidőt: “Ezt a kirakóst rakjuk ki együtt tíz perc alatt. Utána jöhet egy kis játék!” A gyerekek szeretik tudni, meddig tart a “munka”, és mi vár rá utána. (időmérő eszközök használata)
Ez egy folyamat, nem verseny!
Lehet, hogy lassan haladtok, és az is előfordulhat, hogy időnként visszalépés történik. Ez teljesen normális. A lényeg az, hogy figyelj a gyereked tempójára, építs az erősségeire, és élvezd vele együtt a folyamatot.
Ne feledd, a feladattudat nemcsak az iskolai sikerhez fontos, hanem az egész életére hatással lesz. Az apró napi lépések, amelyeket most megteszel, segítenek abban, hogy magabiztos, önálló, és kitartó emberré váljon. Türelemmel, szeretettel és következetességgel csodákra vagy képes!
Sokszor jön fel ez a probléma, hogy hogyan tudok következetes maradni, amikor olyan nagyon erős reakciókat produkál, sír, ordít, dührohamot kap, ha valamit nem kap meg azonnal, vagy ha nem sikerül valami.
Azzal, ha megadod neki, amit kér, amikor így viselkedik, megerősíted a negatív viselkedést.
MIT LEHET AKKOR TENNI?
Ahelyett, hogy megadnád neki, amit akar, vonzd magadhoz azzal, hogy „Figyelek. Segíteni fogok neked."
Írd le szavakkal, hogy szerinted mit szeretne vagy mire van szüksége. "Tényleg éhes vagy. "
Nem adod meg, amit akar, csak együttérzel és vissza tükrözöd az érzéseit. Mondhatod neki:
„Segítek, de előbb meg kell nyugodnod, addig nem tudok segíteni. Akkor fogom tudni, hogy nyugodt vagy, ha halkan tudsz beszélni és nem mozogsz, nyugodtan ülsz."
Amikor érzed, hogy megnyugodott, elkezdheted a tanítást: Mondd el neki azokat a szavakat, amelyeket hallani szeretnél. Pl.: „Anya, kérhetek egy kis banánt?” Aztán kérdezd meg tőle: „Akarod mondani, vagy meg akarod hallgatni, hogy én mondom?”
Ha hallgatni akar, miközben te mondod, tudasd vele, hogy legközelebb azt várod tőle, hogy ezeket a szavakat használja.
Ha utána ő is elmondja nyugodt hangos a kérést, vagy nyugodtan végig tud téged hallgatni, akkor add neki oda a banánt.
Ez egy állandó téma, amiért nehéz, az azok az alaptermészeti vonások, amik felpörgetik, és nem engedik, hogy megnyugodjon este. Ehhez jöhet még egy kis introvertáltság, érzékenység, és máris ott állunk, hogy a napi ingerek feldolgozása elhúzódik, még az esti órákban is telítődve van, feszültséggel, ami nem engedi,hogy ellazuljon a teste és el tudjon aludni.
Az energikusság ráadásul még azt a benyomást kelti bennünk, hogy a gyerek még nem is fáradt, hiszen van még ereje rohangálni, pörögni, de ez csalóka, mert ilyenkor már a túl sok feszültség és fáradtság okozza ezt a pörgést.
Mit tehetünk? Meg kell találni a módját annak, hogy az esti órákban már ne érje túl sok inger, egyre csökkenjen az ingerek erőssége (pl. este hat után már tompa fények használata, nincs képernyő stb).
Lazító tevékenységekkel lehet segíteni a feszültség oldását, erre jó egy meleg fürdő, de van olyan gyerek, akit ez felpörget. Az evés is lehet nyugtató tevékenység, akár még fekvés előtt pár könnyű falat, majd az ágyban még lehet néhány relaxációs módszert is bevetni.
Illóolajok, masszírozás, finom dögönyözés, relaxációs mese.
HA AZT GONDOLOD, TE NEM SZERETNÉD BÜNTETÉSSEL NEVELNI A GYEREKEDET, AKKOR MEGNYUGTATLAK, A KORLÁTOK FELÁLLÍTÁSA NEM BÜNTETÉS ÉS NEM ÁRT A GYEREKNEK, EZZEL NEM TESZÜNK ROSSZAT. SŐT! ERRE UGYANOLYAN SZÜKSÉGÜK VAN, MINT AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSRE!
Én is korábban úgy éreztem, nehéz meghúzom a határokat, mivel engem is úgy neveltek, hogy túlságosan keményen korlátoztak, ezért szerettem volna ettől a saját gyerekeimet megkímélni.
A másik oka, hogy akit úgy neveltek (sok anyukát kislányként), hogy nem fejezhette ki a saját érzéseit, szükségleteit, és nem húzhatta meg a saját határait, mert az volt az elvárás, hogy legyen láthatatlan, legyen csendben és ne legyenek szükségletei és érzései, se véleménye, anyává válva szembekerül a gyerekkorban elsajátított mintákkal.
Amit anno megtanultunk, az most nem szolgálja az érdekeinket, mert a gyerekeinknek szüksége van arra, hogy kifejezzük a saját érzéseinket, szükségleteinket és EZZEL meghatározzuk hol húzódnak a MI HATÁRAINK.
De mégis nehézséget jelent számunkra, mert soha nem tanultuk meg, HOGY KELL EZT?
Próbálkozunk, de valahogy nem igazán akar sikerülni, nem érezzük hitelesnek a hangunkat.
Viszont az eleven, állhatatos gyerekeknek mindenkinél nagyobb szükségük van arra, hogy tudják, hol húzódnak a határok és egy biztonságos, megtartó keretet kapjanak tőlünk.
A világos határok felállításával biztonságot és bizalmat teremtesz a gyerekkel való kapcsolatodban. Ha ő valami rosszaságot csinált, vagy nem tartott be egy megállapodást, akkor azzal, ha te következetes maradsz, kiszámíthatóságot és biztonságérzetet nyújtasz neki.
Nagyon fontos azonban, hogy ezt HOGYAN teszed, hogy ne büntetés legyen! Ha üres fenyegetőzéssel élsz, azon hamar átlátnak, és ráerősítenek még inkább arra a viselkedésre, hogy megtudják, vajon mégis akkor HOL van a határ? Olyannyira szükségük van arra, hogy ezt megtudják, hogy ha nem kapják meg tőlünk, akkor mindent meg fognak tenni azért, hogy megkapják.
A nem kívánt viselkedéseknek minden fajtáját fel fogják sorakoztatni ennek érdekében, bosszantani fognak, hisztiznek, nyafognak, játszmáznak, figyelem felhívó, idegesítő viselkedéseket produkálnak, hogy végre megtudják, hol is vannak azok a bizonyos határok. Hogy miért van erre ilyen nagy szükségük?
A minap épp erről beszélgettünk egy anyukával a konzultáción, és ezt szoktam mondani, hogy ez a gyerekek munkaköri kötelessége, hogy kiderítsék a határainkat, mert ezzel valójában a mi személyiségünket térképezik fel, ami azért olyan nagyon fontos számukra, mert a szüleik személyiségét másolják, mintázzák és építik be a mintákat a SAJÁT személyiségükbe majd.
Ezért nekik ez ÉLETBEVÁGÓ! Muszáj megtudniuk, milyen értékrendet képvisel anya és apa, mert a határok valójában a mi értékrendünket tükrözik. Amikor beleállunk egy konfliktusba, azért tesszük, mert egy értékhez ragaszkodunk, egy értéket szeretnénk átadni, amit mi fontosnak érzünk.
Ezért egy konfliktus helyzetben mindig kérdezd meg magadtól, mi az az érték, ami miatt én ebbe a helyzetbe beleálltam, és máris látni fogod, milyen értéket szeretnél átadni, és el tudod dönteni, valóban fontos érték ez számodra annyira, vagy el tudod engedni, mert csak egy régi, téves hiedelem?
TALÁN FESZÜLT VAGY FÁRADT, TÚLTELÍTŐDÖTT INGEREKKEL, KAPCSOLATOT SZERETNE TEREMTENI, VAGY ADOTT HELYZETBEN EGYSZERŰEN NEM ÉRTI MEG, MIT VÁRUNK TŐLE, MIT IS KELLENE TENNIE.
A viselkedésének az okai általában visszavezethetők a temperamentum jellemzőkre (nagyon érzékeny, energikus, ezért felpörög, lassan alkalmazkodó, ezért kiborul a változásoktól, stb.).
Gyakran mi csak a viselkedésére koncentrálunk, ahelyett, hogy az okokkal foglalkoznánk, és megnéznénk, hogy milyen érzései, szükségletei vannak, amelyek az adott viselkedés mögött húzódnak.
Nem könnyű ez, amikor dühösen nekünk ront, ránk kiabál, hiszen érzelmileg érintettek vagyunk és mi is felkapjuk gyorsan a vizet, hiszen minket ért támadás, sértés, de ha megértjük azt az egyszerű tényt, hogy a gyerekek azért viselkednek rosszul, mert valami problémájuk van, nem ellenünk cselekszenek (még akkor sem, ha ez kívülről nagyon is úgy tűnik), akkor sokkal könnyebben át tudjuk magunkat hangolni arra, hogy segítő hozzáállással a viselkedése okait kezdjük el keresni.
A gyereked számára te vagy a minta, abban is, hogy mitől kell félni, mi az, ami veszélyes.
A vasárnap esténk azzal telt, hogy a legkisebb érzékeny lányom szinte teljesen kiesett fogát próbáltuk meg kiimádkozni. Mivel már hajszálon lógott, de nagyon nem engedett hozzá érni senkit, féltünk, hogy lenyeli éjszaka. Egy zsebkendőt tartott a szájához, mert már becsukni sem tudta, és folyt a nyála, végül ennek köszönhettük a sikert, a nyáltól a fog a zsepihez ragadt és hopp, már kint is volt. Nagy kiabálás, ordítás, ijedten szaladt be, hogy kijött a foga. Észre sem vette igazából, nem is vérzett, mert már előző nap egy kis ütés miatt kilazult teljesen és jól kivérezte magát. Akkor is sokat sírt, most is végig remegett, izzadt, sírt. Hiába volt a nyugtatásunk, semmi sem segített. Végül, mikor végre túl voltunk az egészen, az ágyban hozzám bújt, miközben meséltem nekik és megkérdezte: Anya, most már megnyugodhatok? Igen, mondtam, most már minden rendben, nem lesz semmi a fogaddal, már kint van, nem fog vérezni sem, nyugodtan pihenhetsz.
A gyereked, legyen bármilyen érzékeny is, tőled tanulja meg, hogy egyes dolgoktól félni kell, veszélyesek, vagy nem, biztonságosak, vagy nem, mennyire kell óvatosnak lenniük.
Ha te szorongsz dolgok miatt, mert pl. félsz, hogy újra kiborul az oviban az elválás miatt, akkor azt közvetíted számára, hogy valóban van oka félnie, mert ez egy veszélyes helyzet. Hiszen te is szorongsz, akkor egyértelműen félni kell.
Nagyon vicces, de közben tanulságos sztori, ami velünk még anno Angliában esett meg, a félelem mintázásával kapcsolatban. A nagy fiam még csak 2 éves volt, éppen pelenkáztam a földön, amikor mondogatni kezdte, hogy pupu, pupu, ami nála a pókot jelentette. Persze, nem nagyon figyeltem rá, mert épp elég volt arra koncentrálnom, hogy a polipom nyolc karjából egyet bele dugjak a pelusba, de csak mondta, hogy ott a pupu, jó jó, gondolom valami kis kaszás pók félét vett észre a plafonon…. felfelé, fölém mutatott, és csak oda pillantottam aztán, mire sikerült is egy nagyot kiáltanom, halálra rémülve, ugyanis kb 30 cm-rel a fejem fölött a falon egy hatalmas barna házipók (ilyen nincs itthon, Magyarországon, tehát joggal gondoltam, hogy egy tarantulla szabadult el valahonnan) szóval figyelt engem ilyen közelről.
A fiam, amíg nem látta ezt a szenzációs reakciómat, nyugodt volt, mosolygott, de azután ő is nagyon ijedten nézett rám, majd a pókra, láttam rajta, hogy tökéletesen megértette a reakciómból azt, hogy ez egy emberevő pók, és valószínűleg mindjárt végez mindkettőnkkel. Persze, azóta ő is fél a pókoktól.
Sajnos ez így működik kicsiben és nagyban is, amitől anya fél, vagy szorong, azt a gyerekek azonnal levágják, mivel folyamatosan szkennelnek minket, és nem is kell ilyen nagyon intenzív reakció hozzá (bár nekem megy,mert elég intenzív vagyok), de a szorongás, félelem, feszültség, stressz érzését átveszik anélkül is, hogy mi ezt kifejezetten kommunikáltuk volna feléjük. Ezért, ha én nem szeretném megerősíteni a gyerek szorongását, akkor előbb arról kell meggyőződnöm, hogy én magam szorongok e azzal a dologgal kapcsolatban. Ha igen, akkor előbb magamon kell dolgoznom, mert nem tudom hitelesen kommunikálni, hogy az a dolog nem veszélyes, ha belül nem ezt érzem. Az érzékeny gyerekeket nem lehet ezzel becsapni, mert átlátnak rajtunk, mint a szitán a szuperérzékelőikkel.
Lukács mostanában, mint sok más osztálytársa is, focis kártyákat gyűjt. Ezek közül vannak értékesebbek is, ezeket cserélgetik is egymás közt. Viszont ő a tökéletességre törekszik és az újonnan elcserélt kártyán egy kis sérülést, karcolást vett észre, hátoldalán.
Egyből el is határozta, hogy az amúgy nagyon értékes kártyát tovább fogja cserélni, mert neki csak a tökéletes megfelelő. Nagyon elővigyázatosan bánik a kártyákkal, még letenni is csak óvatosan lehet, nehogy megsérüljenek.
Hazafelé a kocsiban beszélgettünk róla. Mikor mondtam neki, hogy cserélje el a hibásat egy másik hibátlan, de értékesre, azt mondta:
Anya, én mindent észreveszek, a legapróbb hibákat is, de az oszálytársaimat nem érdekli, az ő kártyáik gyűröttek, csak az enyémek hibátlanok.
A fogékony gyerekek pontosan ilyenek. Minden is észrevesznek, és ha ez még ráadásul elemző, komoly természettel is párosul, ahogy nálunk, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy igazi kritikussal van dolgod
Természetesen ennek a vonásnak is megvannak a pozitív oldalai, az egyik pont az, hogy nagyszerű kritikusok válhatnak belőlük például.
Most akkor szenzoros feldolgozási zavara van, vagy túlérzékeny? Egyáltalán ezek betegségek? Honnan tudni, melyik áll a problémás viselkedés hátterében?
Egy alap dolgot emelnék ki, a pontos diagnózist laikusként (és szakemberként) nem lehet felállítani ránézésre, leírt tünetek alapján, távolról stb. Tehát vizsgálat szükséges ahhoz, hogy megtudjuk, van e esetleg valamilyen idegrendszeri zavar a háttérben, esetleg feldolgozási zavar. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az agyba beérkező különféle ingerek feldolgozásra problémás, nehezített. Az agy nem képes összahangolni a különféle információkat.
Alapvető különbség a kettő között, hogy a szenzoros feldolgozási zavar egy olyan állapot, amelyet terápiával javítani lehet, a szuperérzékenység, vagy hiperérzékenység nem zavar, hanem egy személyiség jegy, egyike azoknak a temperamentum vonásoknak, melyekkel a mentorprogramomban foglalkozunk. A hasonlóság a kettő között, hogy a szuperérzékenység, mint genetikailag örökölt személyiség jegy is állandó, tehát nem múlik el felnőtt korra, nem növi ki a gyerek, így a szenzoros feldolgozási zavar sem múlik el, de a tünetei nagyban enyhíthetők a különféle terápiákkal.
Statisztikák szerint a túlérzékenység sokkal gyakoribb, mint a szenzoros feldolgozási zavar, az emberek kb. 20%-a túlérzékeny, tehát minden ötödik ember fokozott érzékenységgel születik! Ez egy igen nagy szám ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást! Nagyon gyerekcipőben jár még ennek felismerése, elfogadása, pedig nagyon sokan vagyunk ebben érintettek!
A szenzoros feldolgozási zavar valamivel kevesebb gyereket érint, kb. 5-16%, de érdemes tudni, hogy ADHD esetén kb 40% autizmus esetén pedig nagyon nagy (80%) az esélye annak, hogy megjelenik a szenzorosság is.
A kialakulásuknak a körülményei is hasonlóak, mert mindkettőt, a szuperérzékenységet és a feldolgozási zavart is főként genetikai tényezőkre vezethetjük vissza (bár ebben a szakemberek még ma sem teljesen egységes állásponton vannak). Minden esetre akár születéskori oxigén hiányos állapot, vagy más komolya betegség esetén is előfordulnak agyi problémák, zavarok.
Az is érdekes, hogy a szuperérzékenység esetén jellemző már egészen pici kortól az erős együttérzés, empátia, míg ez a szenzorosság esetén nem mondható el.
Nagyon fontos tehát kideríteni, mivel van dolgunk, hogy tudjuk azt, hogy szüksége van e gyerekünknek valamilyen terápiára.
Az én nézőpontomból nincs különbség aközött, hogy milyen eredetű az érzékenység, hogy személyiség jegy vagy zavar áll a háttérben, mert mindkét esetben nagyon fontos, hogy megértéssel, empátiával, elfogadással forduljunk a gyerek felé, és mindkét esetben szükség van rá, hogy megtanuljuk, hogyan tehetjük könnyebbé a mindennapjainkat az érzékenység kezelésével.
Fontos, hogy megtanítsuk gyerekünknek is, hogyan tud ezzel a személyiség jeggyel (vagy zavarral) boldogulni az életben, mivel az nem múlik el, felnőttkorában is meg fog maradni.
Persze, megtanul vele élni, így is, úgy is. De nem mindegy, hogy állandó kompenzálásra, és problémái elfojtására kényszerülve, szenvedve próbál egy normális életet élni, vagy felszabadultan, saját tulajdonságainak elfogadásával, megértésével és kezelésének képességével, pozitív irányú becsatornázással egy kiteljesedett, boldog életetre kap esélyt.
Nem mindegy, hogy megérti és elfogadja magát, és lehet belőle bármi, ami az ő érdeklődése szerint, vagy soha nem fogja megérteni, hogy miért olyan nehéz neki sok olyan dolog, amivel más emberek erőfeszítések nélkül megbirkóznak.
Gyerekünk viselkedése, amely bennünk erős érzelmeket vált ki és negatívnak éljük meg, nem ellenünk irányul. Még akkor sem, amikor a gyerek felénk csapkod, agresszíven nekünk jön, rugdos, és azt ordítja, hogy utállak. Ilyenkor valóban nagyon nehéz látnunk azt, hogy a viselkedésének mögöttes okai vannak. Persze, hiszen érzelmileg érintettek vagyunk! Ez érthető is.
Pedig, ha ezt sikerül magunkban tudatosítani, újra és újra, akkor könnyebb lesz megérteni is azokat az okokat, és sokkal könnyebb lesz az is, hogy saját magunk is urai legyünk a minket elragadó érzelmeknek.
Ha tudatosítjuk, hogy nem ellenünk irányul a viselkedése, hanem csak az idegrendszere telítődött túl és éppen bekapcsolt az agyi riadórendszere, akkor könnyebben leszünk úrrá azon a negatív belső hangon, ami folyamatosan a háttérben suttogja a fülünkbe azt, hogy:
- Bosszantani akar, már megint fel akar idegesíteni, direkt csinálja, hogy kiakadjak, mindig addig feszegeti a határokat, amíg elpattan a cérna, manipulálni akar.
Ezeknek a negatív belső monológoknak köszönhetően a feszültség bennünk is egyre csak nő, addig, amíg a mi agyunk is bekapcsolja a vészriadót és ott állunk mi is kiborulva, már megint…
Ha szeretnéd a folyamatot megtörni, akkor próbáld meg a belső hangodat pozitívra fordítani, tudatosan. Gondolj arra, amikor gyereked kiborul, hogy éppen elárasztották az ingerek, és túltelítődött, nem ellened van, egyszerűen csak muszáj kijönnie a benne levő óriási feszültségnek.
Ettől még persze nem elfogadható, ha olyat tesz, ami bánt, sért másokat. De ez már egy jó kezdés ahhoz, hogy kezelni tudd a kialakult helyzetet.
Mivel Lukács nagyon érzékeny, ezért már régóta tanítgatom arra, amit amúgy tanítok is, hogy az érzéseit felismerje, megnevezze és tudjon velük bánni. Meg tudja különböztetni, be tudja azonosítani, hogy mi történik vele. Egy érzés, főként, ha erőteljes, főként, ha ismeretlen, nagyon ijesztő tud lenni a gyerekek számára. Ettől pedig még inkább emelkedik a feszültség bennük. Az érzékeny, intenzív, eleven gyerekeknél pedig nagyon gyakran fordul elő az, hogy egy intenzív érzés önti el őket, szó szerint – akár egy hatalmas adrenalin löket formájában.
Ezekkel az érzésekkel nem tudnak mit kezdeni, ha mi nem segítjük őket ebben, ezért könnyen összeomlanak.
Mindig azt javaslom, hogy ne hagyjuk egyedül a túl erős érzelmekkel a gyereket, főként eszközök nélkül. Eszközön értem, hogy van tudomása arról, mi történik vele és mit tud tenni ilyen helyzetekben, mi segíthet neki.
Lukáccsal sokat beszélgetünk tehát az érzéseiről és szokta emlegetni, hogy megfájdul a hasa, ha stressznek van kitéve. Ehhez elég az is, hogy kicsit késve, utolsó pillanatban érkezünk az edzésre, képes úgy befeszülni, hogy nem tud már bemenni, mert annyira megfájdul a hasa. De az is elég, ha hallja sírni a testvérét. (még úgy is, hogy előfordul, hogy pont ő az oka).
Múltkor éppen a fürdőszobában történt valami, a húga sírni kezdett a kádban, ő már kiszállt és törölközött. Mondtam, hogy menjen ki, öltözzön fel. Aztán később a konyhában, még mindig törölközőben, látom, hogy ül a széken és szuszog. Kérdezem, te meg mit csinálsz?
Kifújom a levegőt mert fáj a hasam a Letti kiabálásától.
Eszébe jutott, amit tanítottam neki, hogy, ha kifújja a levegőt, az segít abban, hogy elmúljon a hasfájása, ha túl feszült, vagy ideges. És megpróbálta alkalmazni. Érezte, hogy feszült, felismerte magán a jeleket és megpróbált segíteni magán.
Nagyon megdicsértem, hogy próbálkozott a légzéstechnikával és bíztattam.
Az érzékeny gyerekeknek életbevágó megtanulni ezeket, mint ahogyan az intenzív gyerekeknek az önkontrollt, az állhatatosaknak pedig az együttműködést. Mivel az eleven gyerekeknek mindezek sokkal több erőfeszítésbe kerülnek, mint az átlagos, könnyű temperamentumú gyerekeknek, ezért hatalmas nagy lépéselőnyre tesznek szert az életben azzal, ha már kicsi korban elkezdjük megtanítani nekik ezeket a készségeket, módszereket. Mint ahogy hatalmas nagy hátrány számukra, ha úgy nőnek fel, hogy ezekkel nincsenek tisztában.
Vajon miért nem tanítják a gyerekeknek ezt az iskolában (nálunk)?
Sokszor előkerül a szülőkkel való konzultáción az a téma, hogy mit tegyek, hogy megnyugtassam, megvigasztaljam a gyerekem, amikor sír, dühöng, kiborul?
Szoktátok sorolni, hogy mennyi mindent meg nem tesztek ilyenkor, és mégsem sikerül…
A kisebb gyerekeknél még beválik/bevált az elterelés, mondjátok sokszor lelkesen és elmesélitek, hogy mivel szoktátok elterelni a gyerek figyelmét. Amikor azonban azt tapasztaljátok, hogy ez nem sikerül, pánikba estek, rossz szülő lennék, aki nem képes arra sem, hogy megvigasztalja a gyerekét?
Teszitek fel a kérdést. Erre rátesz egy lapáttal az, hogy a megvigasztalás alanya abban a helyzetben sokszor teljesen elutasítja a vigasztalási közeledéseiteket, ez pedig újra megrémít.
Nem kér belőlem, pedig mennyire ki van borulva, ezt rettenetes hallgatni, bárcsak meg tudnám nyugtatni, de vajon hogyan? Biztosan rémes anya vagyok, ha a gyerekem is eltol magától. Sőt, rugdos és ordít, hogy menj innen, menj ki a szobából.
Ilyen helyzetekben kétségbe esetten jár az agyad, mit rontottam el? És MIT KELLENE TENNEM?
Mivel ez elég gyakori kérdés és probléma, ezért írok róla, hogy megnyugtassalak, nem kell a gyereket azonnal megnyugtatni, elterelni, amikor nagyon kiborult, sír, csalódott, dühös. Ő ösztönösen is érzi, meg kell élnie azt az érzelmet, és le kell adnia a feszültségét, ezért kiabál és csapkod, rugdos, és sokszor az se jó, ha a közelben vagy , de az sem, ha nem. Az se jó, ha meg akarod vigasztalni, és az se, ha nem.. de akkor mi a jó ilyenkor?
Ebben a helyzetben valóban az a cél, hogy megnyugodjon, de ezt nem érdemes úgy elérni, hogy valamivel eltereled a figyelmét az érzéseiről. (Gondold csak át, a mi generációnk sem tanult meg érzelmeket kezelni, megélni, helyette mit teszünk? Ha szomorúak vagyunk, eszünk, sorozatokat nézünk. Gyerekkorunkban hasonló dolgokkal próbálkoztak szüleink, gyere, egyél egy kicsit, attól jobban fogod érezni magad, gyere, nézz egy kis mesét).
Az érzelmek megélését a gyerekünk ösztönösen teszi, minél inkább be akarsz avatkozni ebbe, annál inkább el fog taszítani téged. Engedd őt megélni, amiben van, segíts neki a megélésben, nem pedig abban, hogy hogyan NE ÉLJE MEG azt az érzelmet!
Persze, szörnyű ezt szülőként látni, hogy szenved a gyerekünk, de éppen tanul is, fontos dolgokat az életről, melyeket nem jó elodázni, mert előbb vagy utóbb kénytelen megtanulni. És ott vagyunk vele, amikor készen áll az ölelésre, és vigasztalásra, támogatjuk őt az érzelmi káoszban, megértést és biztonságot adva, így tud biztonságosan tanulni.
Az eleven, ráadásul energikus gyerekekkel elég nagy kihívás a nyári szünet, már maga a felügyelet is.
Azt vallom, hogy a gyerekeknek nem kell segítség ahhoz, hogy feltalálják magukat, és játszanak, ha megkapják az ehhez szükséges teret és eszközöket (erről azért tudnék írni még). Ha hagyjuk őket, akkor nekiállnak unatkozni. Ami a közvélekedéssel ellentétben JÓ dolog. Mert az unalom beindítja a kreatív fantáziát, és hamarosan kitalálnak valami jó játékot.
Viszont a szünetben van több lehetőségünk arra, hogy minőségi időt töltsünk a gyerekeinkkel, és közös programokat találjunk ki. Ebben segítek neked a következő listával, hátha épp semmi nem jut az eszedbe, vagy esik az eső stb.
Piknik a kertben (eső esetén a szobában). Sátorozzatok, vagy piknikezzetek a teraszon, szobában, kertben.
Haladók szalonna sütéssel, grillezéssel is összeköthetik, és akár medencézéssel (ezt a szobában nem javaslom, bár én anno készítettem strandot a gyerekszobában a 3. emeleten).
2. Gyűjtsetek kincseket a kertben, sétákon és egy nagyítóval vizsgáljátok meg azokat.
3. Süssetek, főzzetek együtt, készítsetek sütit, kekszet, muffint, vagy hamburgert, salátát, palacsintát, stb.
4. Készítsetek házilag papírsárkányt, kishajót, és vigyétek el röptetni, úszni.
5. Menjetek horgászni.
6. Készítsetek házilag szappanbuborék fújáshoz folyadékot, vagy vegyetek és menjetek ki a szabadba fújkálni.
7. Gyűjtsetek érdekes formájú kavicsokat és fessétek ki őket otthon.
8. Aszfaltkrétával rajzolhattok a járdára, udvarra.
9. Ültessetek virágot!
10. Sátorozzatok az udvaron. (Az enyémek imádnak éjszaka kint bandázni).
11. Készítsetek nyári virágokból koszorút, karkötőt, nyakláncot.
Ez a téma is az egyik konzultáción jött fel a minap. Hogy milyen nehéz nekünk azokkal a hozzánk közel álló emberekkel, akiknek nincs nehéz temperamentumú gyereke. Mert nem értik, mi ez. Hogyan is érthetnék, hiszen mi magunk sem hisszük el néha, ami otthonunkban van, hogy ki lehet totálisan borulni azon, ha nem kocka alakú a piritós – a példa valóságon alapul és a napokban esett meg.
Mivel nem értik, próbálnak rá magyarázatokat találni, amit a tudtunkra is adnak, csupa segítő szándékkal:
- Kicsit legyél vele eréjesebb! (Ja, még sosem ordítottam vele)
- Meg kellene büntetni, abból tanulna! (Próbáltam, más ötlet)
- Szerintem el van kényeztetve, nem kellene neki mindenben engedni. (Próbáld te kibírni akár csak egy igazi összeomlását és végig asszisztálni, nap, mint nap)
- Biztosan féltékeny a testvérére
- Talán túl sokat ül a képernyő előtt, attól ilyen.
- Egy jó nagy pofon kellene csak neki
Stb.
A sort még folytathatnám, de a lényeg, hogy mindenki jobban tudja, mit kellene csinálnunk és mit rontottunk el. Ezek után nem is csoda, hogy legtöbbünknek az önbizalma a béka popója alatt van, mert a kudarcok átélése miatt már eleve ott volt. Tehát köszi a megerősítését annak, hogy egy totális csődtömegek vagyunk.
Emiatt aztán sokan választjuk azt a védekező mechanizmust, hogy megszakítjuk, vagy legalábbis csökkentjük a kontaktust a rokonokkal, barátokkal. Elszigetelődünk, nem merünk elmenni a családi eseményekre, összejövetelekre, mert nem értik meg, miért nem alszunk ott, miért nem maradunk tovább, hiszen a Julcsiék lánya kisebb, mégis milyen vígan ott alszik, még egyedül is, akár egy hetet simán!
Aki fontos számunkra és a gyerekünk számára (szeretik egymást) és a legkisebb esélyét látjuk annak, hogy ha magyarázni kezdjük a helyzetet, akkor lehet megértés és pozitív változás, akkor próbáljuk meg, de ha nem látunk esélyt rá, akkor a magunk érdekét nézzük és ne magyarázkodjunk, ha kell, csökkentsük a találkozásokat. Ne adjunk teret az amúgy is megtépázott önbecsülésünk még jobban sárba tiprásának!
-Siess, egyél már! Még egy falatot! Gyorsabban! Vedd a cipőd! Ne verekedjetek! El fogunk késni! Ismerős?
Szinte az összes konzultáción felmerül a probléma, hogy a reggeli rutin totális káoszba fullad rendszeresen. Minden reggel egy rohanás, ami végül mindig oda jut, hogy a szülők ordibálnak, a gyerekek meg ellenkeznek és sírnak, és késve indulunk el.
Ezért hoztam néhány olyan tippet, ami megkönnyíti a reggeleket akkor, ha eleven gyereked van, aki állhatatos, érzékeny, energikus, lassan alkalmazkodó.
Nem kell nagy dolgokra gondolni, kisebb változtatásokkal is el lehet érni a nyugodtabb reggeleket.
Mindig gondolj a temperamentum jellemzőire, amikor akadályokba ütköztök a reggeli (esti) rutin során. Melyik az a jellemvonása, ami miatt nem mennek gördülékenyen a dolgok? Túl energikus és folyton elszaladgál? Vagy lassan alkalmazkodik és már túl sok volt neki az átmenet, ezért befeszült és kiborult? Érzékeny és átvette a te feszültségedet?
Azonosítsd a probléma gyökerét, hogy aztán kezelni tudd!
Könnyítsd meg az átmenetet, ha lassan alkalmazkodó!
A felesleges átmeneteket iktasd ki. Így elkerülheted, hogy egy idő után elérje a feszültsége a kritikus szintet. Átmenet az is (álomból ébrenlétbe), ha felkelünk, ezért a nagyon érzékenyek már képesek sírással kezdeni a napot. Átmenet kimenni a mosdóba, vissza menni felöltözni, vagy lemenni a konyhába, kimenni az ajtón, beszállni kocsiból és kiszállni. Rengeteg átmenet történik csak egy sima reggeli rutin alatt, így fontos, hogy csökkentsd, amennyire lehet. Ha bekapcsolod a mesét, amíg öltözik, lehet, hogy utána még rosszabb lesz, mert a kikapcsolás is egy újabb átmenet, és ráadásul elmerült már a mesenézésben, így még nehezebb a következő napirendi pontra térni.
Vond be a gyerekeket a reggeli elkészítésébe! A gyerekek, már egészen kicsik is, képesek sokféle előkészítő tevékenység elvégzésére. Szeretnek hasznosak lenni és részt venni a család életében, ráadásul addig sem a rosszalkodáson törik a fejüket. Ha mindent mi csinálunk meg helyettük, mert ő úgyis elrontja, akkor egyrészt sosem tanulja meg, másrészt csökkent az önbizalma, hogy képes megtenni dolgokat, ezzel párhuzamosan nőnek a viselkedési problémák.
Készíts menüt (ezt a vacsorára is lehet alkalmazni)! Ezt mi sokáig alkalmaztuk, főként a vacsorára és kiválóan bevált. A gyerekek előre tudták, várták, nem volt meglepetés, hogy mi lesz reggelire, így a negatív első reakciók is kevesebbek voltak, és a lassan alkalmazkodónak is volt ideje felkészülni. Így kevésbé utasították el az ételt, kevesebb válogatás volt, mert ők is segítettek abban, mi legyen a menü.
Ülj le, és egyél együtt a gyerekekkel reggelit! Beszélgess velük, érezzétek jól magatokat.
Ezzel jó példát mutatsz és talán a reggelizést elutasító gyerekek is elkezdenek enni néhány falatot, ha tőled is ezt látják. Egy jó szokás alakul ki. A feszültség mindenkiben csökken, ha tele a hasa, jobban indul a nap.
Hagyj elég időt mindenre. Ez a rendszertelenség átka. Én is rendszertelen vagyok, ezért jól tudom, milyen nehéz ez akkor, ha te is az vagy. Nehéz tartani a napirendet, de valamennyire muszáj a reggeli felkelést legalább úgy időzíteni, hogy kényelmesen jusson idő mindenre. Próbáld mindig pár perccel előbbre beállítani az órát.
Ha nagyon feszült a helyzet, jobb, ha rászánsz pár percet arra, hogy mindenki megnyugodjon, mielőtt tovább haladtok, mert bár ezzel veszítesz pár percet, utána gördülékenyebben mehet tovább az indulás.
Miért gondoljuk, hogy ahhoz, hogy a gyerekeink jobban viselkedjenek, előbb rosszul kell magukat érezniük? (Jane Nelsen)
A régi idők nevelési elvei szerint a gyerekek attól fognak jobban viselkedni, ha előtte rosszul érzik magukat. Jól megbüntetjük, de legalábbis leszidjuk, de minimum, hogy ugye én megmondtam, látod fiam ez lett a vége.
Nos, az tegye fel a kezét, aki gyerekkorában (mert sokunknak vannak ilyen emkékei) a sarokban állva azon gondolkozott, hogy hogyan legyen a jövőben jobb gyerek!
Állj a sarokba és gondolkodj el!
Hát biztos lehetsz benne, hogy a gyerek nem fog elgondolkodni, legalábbis nem azon, amire kérték, hanem legfeljebb azon, hogyan tud jól bosszút állni az őt ért sérelemért. (Hozzáteszem jogosan).
Én is kipróbáltam a büntetés módszerét még anno, mikor nem volt más eszköz a kezemben és mert kíváncsi voltam, hogy milyen hatása lesz, na és persze, mert engem is így neveltek. Elkülönítettem, beállítottam a sarokba, és ő bosszút állt. Leszedte a vakolatot, lyukat fúrt a falba, a szoba közepére kakilt, stb. Be kellett látnom, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, nem hogy jobb nem lesz, de még idegesebb leszek és a gyerek sem lett jobb, minő meglepetés.
Én tisztán emlékszem, hogy bosszút forraltam és gyűlöltem az egész világot, mindenkit.
Az a berögződés, hogy a gyerek majd akkor tanul, ha előtte jó rossz lesz neki, téves hiedelem. Legfeljebb úgy fog tenni, mintha, mert fél egy újabb büntetéstől, de ez nem belső motiváció arra, hogy jól viselkedjen. Egyáltalán, a büntetést igazságtalannak érzi a gyerek, hiszen az is, ha nem logikus következmény (a kettő nem ugyanaz).
A büntetés a múltra vonatkozik, nem a jövőre.
De miért baj ez?
A büntetés a múltra vonatkozik, a logikus következmény viszont a jövőre vonatkozik, megoldás fókuszú, emiatt segít a gyereknek abban, hogy a múltbeli hibáját kijavítsa, önbecsülést, önbizalmat ad, mert a gyerek megtapasztalja, hogy képes megoldani problémákat, kijavítani a hibákat, nem tehetetlen, mint egy büntetés során. A büntetés során nincs lehetősége a gyereknek javítani, tanulni a hibájából, rendbe hozni valamit, megoldani egy problémát.
A cél nem a tökéletesség,hanem a fejlődés, ami mindenki számára lehetséges! Szeretnéd, hogy kamaszkorában megbízzon benned, egy jó kapcsolatot meg kell alapozni, sosem késő javítani rajta, de sokkal könnyebb, ha már korán elkezdjük tudatosan építeni a kapcsolatot, fejleszteni magunkat, eszközöket tanulni, önismeretet, kommunikációt, mert ezek mind tanulható készségek! A szeretet nem minden, nem elég, hogy jól tudjunk szeretni, ahhoz tudás is kell.
Lehet, hogy észre sem veszed, nem is tudatosul benned, de elkezdesz pörögni azon, hogy már megint nem voltál elég türelmes, már megint elszakadt a cérna, már megint kiakadtál valami apróságon. És ostorozod magad, bűntudatod van, mert nem és nem sikerül a türelmesség.
SZERETNÉL TÜRELMESEBB LENNI?
Akkor az első lépés az, hogy ne akarj türelmesebb lenni! Ellentmondásnak tűnik, de ez a kezdeti lépés a fejlődés felé. Ismétlem, fejlődés és nem tökéletesség. Nem tökéletesek szeretnénk lenni, hanem elég jó szülei gyerekünknek. Hiszen nekik nincs szükségük tökéletes szülőkre, ehelyett önazonos, hiteles szülőkre van szükségük. Ezért engedd el a megfelelési kényszert, és ne akarj türelmesebb lenni. Ez csak az első lépés, de lehet, hogy felszabadító, megkönnyebbült érzést hoz.
Gondold át, hogy mennyi energiát pazarolsz el arra, hogy türelmes próbálsz maradni, vagy milyen sok energiát emészt fel, hogy állandóan emészted magad azon, hogy nem voltál elég türelmes, már megint. Pörögsz rajta, este nem alszol, gyötör a bűntudat.
Ki mondta, hogy akkor leszel jó anya, ha türelmesebb leszel? Ha soha nem lesz egy hangos szó a házban, ha a gyerek (amúgy halálra idegesítő) akcióit egy zen mester nyugalmával fogadod?
Ehhez nem türelemre van szükséged, hanem lobotómiára vagy napi egy üveg vodkára.
Jó hír: nem kell türelmesebbnek lenned. Fejlődnöd kell, tanulni, gyakorolni, elbukni, és a hibákból újra tanulni. Hogy ez munkás? Igen, de minden egyes perce megéri!
A szuperérzékeny gyerekek könnyen túltelítődnek a külső ingerekkel, emiatt többször kiborulhatnak, mint az átlagos gyerekek. Gyakran, huzamosabb ideig probléma számára, hogy felvegyen bizonyos ruhákat, mert szúrós, viszket tőle, piszkálja a címke, zavarja a varrás a zokniban, stb. Az is zavarja, ha a ruhája piszkos/vizes lesz, ezért ilyenkor rögtön át akar öltözni.
Nem szereti a meglepetéseket, ami a szülinapi ajándékra is kiterjed. A változásokat rosszul viseli, legyen az egy napirendi pont változás, vagy új helyzet, ezekben visszahúzódó, szemlélődő először. Jobban szeret elhúzódva egyedül/ egy-két társsal csendben játszani, mint csapatba verődve. Az oviban/iskolában csendesebb, de otthon, ismerős környezetben felszabadultan viselkedik.
Könnyen megijed hangos dolgoktól, tárgyaktól, emberektől. Zajos, hangos, zsúfotl helyeken nem érzi jól magát, kiborul.
Érzékeny lehet szagokra, látványra, hőmérsékletre is, pl zavarja bizonyos ételek illata, látványa, akár még hányhat is tőle. Panaszkodhat arra, hogy túl meleg/hideg van a szobában, ezért a nagy hidegben sem akar betakarózni vagy épp nagyon fázós.
Korához képest gazdag a szókincse, sokat kérdez ( nagyon mély gondolatébresztő kérdéseket tesz fel) és jó a humorérzéke.
Alacsony a fájdalomküszöbe, érzékeny a fájdalomra, rosszul tűri, kiborul a legkisebb fájdalomtól.
Észreveszi a legkisebb változásokat is, vagy a legenyhébb furcsa szagokat, illatokat, vagy ha valami máshová került a lakásban.
Jó megérzései vannak, érzékeli más emberek, főként a hozzá közel állók érzéseit, feszültségét. Néha olyan, mintha kitalálná, mire gondolsz. Empatikus, mélyen átérzi a másik érzéseit.
A számára veszélyesnek ítélt helyzetekben először felméri, hogy biztonságos e, csak utána kezd bele.
Maximalista általában, idegenek jelenlétében rosszabbul teljesít. A büntetés, kritika, még a legenyhébb is mélyen letaglózza, a bíztatás, dícséret, gyengéd figyelmeztetés jobban beválik nála.
Ha ezek közül az állítások közül a felénél több igaz a gyerekedre, akkor gyanakodhatsz rá, hogy szuperérzékeny! Pontos határvonal nincs a fenti jellemzőkben, te ismered legjobban a gyerekedet, ha csak néhány állítás igaz rá, de az nagyon erőteljesen, akkor is nagyon érzékeny! A gyerekek kb. 20%-a szuperérzékeny!
A szuperérzékenység átfedést mutat a szenzoros feldolgozási zavarral. Ebben az esetben az agyba érkező ingerek feldolgozásának zavaráról beszélünk, melyre különféle szenzoros terápiák lehetnek jó hatással. Ha fennál a gyanú, hogy gyermeked szenzoros feldolgozási zavarral küzd,érdemes utána járni, hogy valóban erről van e szó, vagy csak egy nagyon érzékeny alaptermészetről.
A pozitív címkézés nem csupán azt jelenti, hogy más szavakra cseréljük a régi, negatív szavainkat, hanem egy olyan szemléletmód, ami segít megváltoztatni gyermekedről való gondolkodásodat, ezáltal a viselkedésed is megválozik vele szemben. Sokkal türelmesebb leszel, könnyebben megérted az ő szempontjait és könnyebb lesz az együttműködés is ezáltal. Ezért a sikeres együttműködés alapja a pozitív szemléletmód kialakítása, és a szavaink megváltoztatása.
Azok a személyiség jellemzők, amelyeket te nehéznek érzel és azok is (!) valójában nagyon is pozitív tulajdonságok, melyek sokat adnak az életünkhöz. Igazi fűszerei ezek az életnek! Ezért sosem arra törekszünk a mentorprogramok alatt sem, hogy ezektől megszabaduljunk, hanem hogy megtanuljunk ezekkel jól bánni, megértsük, és elfogadjuk.
Attól, hogy szeretünk valakit, még nem biztos, hogy képesek is vagyunk szeretetteljesen viselkedni vele.
Ezt a mondatot Jesper Juultól olvastam és annyira elmondja azt, amit én is képviselek, hogy ebből lett aztán a szeretettelnevelj.hu elnevezés is.
Sokáig gondolkoztam, hogy talán ez így túl egyszerű, és mindenki elsőre arra gondol, hogy hát nyilván szeretettel nevelem a gyerekem, hiszen a világon mindennél jobban szeretem őt.
Oké, ez természetesen eddig teljesen rendben van.
De akkor miért van az mégis, hogy kiabálunk, veszekedünk, olyanokat teszünk és mondunk, amiket később megbánunk? Na ugye. Azért, mert a szeretet önmagában nem elég a kapcsolat építéséhez, fejlődéséhez, a szeretetteljes és empatikus, türelmes, együttérző viselkedéshez.
Viszont a jó hír az, hogy ez nem ördögtől való dolog, tanulható, fejleszthető képességekről van szó Még csak nem is túl nehéz, a kulcs a gyakorlásban van inkább.
Minét többször vagyunk tudatos szülők, akik átgondolják, mit kellett volna tenni egy adott helyzetben, utólag (ebből lehet tanulni), annál többször fog sikerülni éles helyzetben is jól, szeretettel viselkedni.
A gyerekek, akik „feszegetik a határokat” valójában nem mást tesznek, mint szüleik személyiségét próbálják megismerni, tudni akarják, milyenek valójában, milyen értékeket képviselnek.
Ezt azért teszik, mert egyrészt munkaköri kötelességük, nekik erre azért van szükségük, hogy később a látottakat beépítség a saját személyiségükbe, azonosuljanak vele, mintázzák.
Azt az értékrendet akarják beépíteni saját személyiségükbe, amit tőlünk látnak, ezért tudatalatt kényszerítenek minket a határfeszegető viselkedésükkel, hogy megmutassuk, valójában hol vannak a MI SAJÁT határaink. Mert ez a legérdekesebb számukra. A legtöbb szülőnek viszont nehezére esik meghúzni a saját határait, emiatt a gyerekeknek sem tudják pontosan megmutatni, hogy náluk hol is húzódik pontosan a határ. Tehát a gyerekek arra kényszerülnek, hogy még jobban ráerősítsenek a határkereső viselkedésükre.
Minél bizonytalanabb vagy a saját határaidban, annál inkább fogják a gyerekek követelni azt tőled.
Sokszor szóba kerül, hogy a nehéz természetű, érzékeny gyerekek már pici kortól kezdve “nehezebbek”, legalábbis a legtöbb szakkönyv így írja, de vannak ettől eltéréssek és sok érzékeny gyereknél semmi probléma nem merül fel az intézménybe kerülés előtt például.
Nálunk a nagyobbik fiamnál nagyjából így volt, bár voltak kisebb problémák baba korában (tejérzékenység születése óta, szerencsére hamar kiderült, picit “lusta” baba volt, nehezen tanult meg szopni) de ezeket nem tekintettük jelnek arra, hogy ő nehéz természetű lesz, mert nagyon jó alvó, érdeklődő, és jól fejlődő baba volt összességében.
Aztán másfél éves korában külföldre költöztünk és az akkoriban megjelenő furcsaságokat ennek a változásnak tudtuk be. Minden esetre akkoriban kezdtek jelei lenni annak, hogy ő nem átlagos, túl érzékeny.
Nem akart gyerek közösségbe menni, nem szeretett ott lenni (játszóház), nehezen szokott be az oviba, de mindezt a nyelvi nehézségeknek tudtuk be. Ezen kívül elkezdett válogatósan enni, ami korábban nem volt rá jellemző, és nagyon rugalmatlan lett, nem lehetett új ruhát ráadni, a szakadt cipőjéhez ragaszkodott, ordított, ha újat akartam ráadni, nyáron is hosszú melegítő nadrágban akart lenni, ha levettem róla, elalvásig őrjöngött a padlón.
Ti mikor vettétek észre, hogy a ti gyereketek nem olyan, mint a többi, nem átlagos, túl érzékeny? Már babakorban “több emberes” volt, vagy csak később körvonalazódott?
A szuperérzékenység nem régóta került a köztudatba, mint egy létező személyiségvonás. Az örökölt alaptermészethez tartozó egyik jellemvonás lehet ez, ami az emberek kb. 20%-nál megfigyelhető. Régebben persze nem így nevezték, hanem inkább túl félénk, introvertált, szorongó, különc, félős jelzőkkel illették ezeket az embereket. A képlet azonban kicsit árnyaltabb, mint hogy csupán arról lenne szó, hogy valaki túl félős vagy szorongó.
A kutatások szerint senki sem születik eleve túl félősnek, vagy túl szorongónak, habár a hajlam benne lehet bárkiben, attól függetlenül, hogy szuperérzékeny, vagy nem. Minden esetre a szuperézékenységről kijelenthetjük, hogy nem egyenlő a szorongással vagy félénkséggel, sem az introvertáltsággal. Még az introvertáltak aránya igaz, hogy magas, kb. 70%, vannak extrovertált szuperérzékenyek is.
A félénkség, szorongás inkább a negatív tapasztalatok talaján alakul ki, mely a túl érzékeny gyerekeknél gyakrabban előfordulhat, ha a környezete nem hangolódik rá, nem érti meg őt. Ha pl. újra és újra kényszerítik egy olyan helyzetbe, dologra, amitől ő túlterhelődik, ezért elkerülné.
Hát idén is… végre vége. A szuperérzékeny gyerekek szülei értik csak meg azt, hogy mennyire lehet utálni a farsangot.
Nálunk általában egy héttel a farsang előtt elkezdődik az esti “szenvedés”. Ez azzal jár, hogy nekiáll agyalni, mi leszek, az nem leszek, ciki lesz, mégsem az leszek, jaj, nem tudom, mi legyek, akkor leszek az, nem, mégsem az leszek, jaj, de az mégis ciki…és ez megy minden egyes este, hol sírással, hol csak szenvedéssel. Aztán, ahogy a közelébe érünk az eseménynek, felpörög a feszültségi szint is.
Ez idén úgy nézett ki, hogy :
4 nappal előtte: Csontváz leszek, de hogy veszem fel a szemüvegem a farsangi maszk alatt?
3 nappal előtte: Nem tudom felvenni a szemüvegem, jaj, mi lesz
2 nappal előtte: Nem megyek
1 nappal előtte: Nem megyek
Aznap reggel: Nem megyek
Aznap délután: Jó, fél órára elmegyek, a tombola miatt, de nem öltözök be.
A farsangon: Nem vittük a jelmezt, felesleges lett volna. A közös felvonulásba nem állt be, pedig nagyon kedvesen kérte a tanítónéni és az osztálytársai is. Aztán össznépi táncikálás, vonatozás volt, két órán keresztül, végig a fal mellett, a földön ülve nézte. Mondta, hogy a régi suliban jobb volt, mert ott az osztályban tartották a bulit. Itt az egész alsó tagozat egyben, a tornacsarnokban, hangos, rossz akusztikájú (engem is nagyon zavart) zenével.
Végül a két órát végig bírta így, evett sütit, ivott üdítőt.
A húga végig szaladgált a többiekkel, és jól érezte magát, így nem jöttünk el. Az utolsó tíz percben mondta, hogy most már menjünk haza, így el is kezdtünk készülődni, Letti ugyan már felpörgött és nehezen indult el, de végül úgy sikerült elstartolnunk, hogy senki sem omlott össze. Sikernek könyveltük el a napot.
Egy könyvben olvastam egy sztorit egy kutyakiképzőről. Jól képzett kutyatréner volt, büszke az eredményeire és a kutyáira, míg egy napon egy border collie került hozzá, akivel sehogy sem boldogult a régi jól bevált módszerekkel, pedig a collie köztudottan az egyik legokosabb kutya. Mégis a kutya szinte sokkot kapott, amikor megpróbálta a megszokott módon tréningezni.
Okosnak okos is volt, de nagy nehezen rájött a tréner, hogy emellett igen csak érzékeny kutya is. Ami a többi kutyánál bevált az idomításra, az ennek a kutyának már sok volt, és az ellenkező hatást érte el vele. Kiderült, hogy ennél a kutyánál sokkal gyengédebb, kifinomultabb módszerekre van szükség, mert a kutya azokból is jól ért, de a számára túl erős jelzésekre már negatívan reagált.
Nem szeretném a gyereknevelést a kutya idomításhoz hasonlítan, de van itt egy párhuzam, amit érzékeltet ez a sztori. Az érzékeny gyerekek számára is az általános módszerek túl erősnek bizonyulnak. Szükség van egy kis finomhangolásra, hogy rájuk szabjuk a módszert és ne az ellenkező hatást váltsuk ki nála. Ehhez pedig érdemes egy külső szemmel is ránézni a helyzetekre, mert belülről sokkal nehezebb észrevenni, hol van szükség egy kis módosításra.
Kiakadtam Lukácsra a boltban, teljesen felment bennem a pumpa, mert tényleg mindig azt csinálja, amit előre megbeszélünk, hogy nem fog, és mégis elkezdi, hogy ezt kérek, azt kérek, amazt kérek, addig, amíg én már mindent elfelejtek, hogy mit kellene vásárolni. Így aztán emeltebb hangon mondtam neki, hogy ő mindig ezt csinálja és mérges vagyok rá.
Nem a kiakadás volt a hiba és nem is az emelt hang, hanem az, hogy nem magamról beszéltem. Nnem a saját érzelmeimről, hogy mi van bennem, hanem őt kezdtem minősíteni, bántó hangnemben.
Ez hiba volt, de még jó, hogy hibázunk, mert abból tudunk tanulni.
Szerencsére, ahogy kimondtam, már kapcsolt az agyam és egyből átváltottam egyes szám első személyre. Arról beszéltem, milyen nagyon ideges vagyok, amikor otthon jut eszembe, hogy valamit elfelejtettem.Ettől már kicsit én is nyugodtabb lettem, kiadtam a feszültséget, ami bennem volt.
Az autóban aztán Lukács azt mondta: Ne haragudj anya, hogy feltartottalak.
Én pedig bocsánatot kértem, hogy hangosan beszéltem vele, és csúnyán beszéltem róla.
A hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük, és persze senki sem hibátlan. De a lényeg a tudatosság, hogy utólag ránézzünk arra a helyzetre, és akár utólag helyre hozzuk, ha hibáztunk, vagy akár el is kerülhetjük. Persze, ez nem fog mindig sikerülni, de nem baj, nem kell tökéletes szülőknek lennünk. A gyerekeinknek nem tökéletes, hanem hiteles, önazonos szülőkre van szükségük. Hibázzunk és hozzuk helyre. Kérjünk bocsánatot. Arra, hogy kimondjuk az érzéseinket, és szükségleteinket, megmutassuk nekik önmagunkat, teljes valónkat. Ez persze ijesztő és van, akinek nem is megy, mert sosem volt rá lehetősége, hogy kimondja az érzéseit és szükségleteit, talán nincs is velük tisztában igazán. De a gyerekeink erre kíváncsiak, mert ezt szeretnék mintázni, és beépíteni a saját személyiségükbe, érdemes tehát elkezdeni foglalkozni ezzel.
Ha hitelre van szükségem, hiteltanácsadót kérdezek meg, ha lakást akarok venni, ingatlan szakértőhöz fordulok, ha beteg vagyok, orvoshoz megyek, ha pszichés problémám van, pszichológust keresek fel, de ha a gyereknevelésben akadok el, akkor miért nem kérünk segítséget?
Miért ciki segítséget kérni? Mert azt gondoljuk, ennek magától mennie kell, ösztönösnek kellene lennie? Hát, van, hogy megy ösztönből, de van, hogy nem.
Miért ne lehetne segítséget kérni akkor, ha azt érezzük, nem találjuk gyerekünkhöz a kulcsot, nincs meg az összhang köztünk?
Talán azért, mert azt gondoljuk, ilyen a világon nincs, hogy valaki a SAJÁT gyerekével nem tud kijönni, nem képes összhangba kerülni. Milyen anya az ilyen? Kudarcként fogjuk fel, emiatt szégyent és bűntudatot érzünk, amiért nekünk ez valamiért nem megy. Pedig imádjuk a gyerekünket és tényleg mindent megteszünk, de valamiért nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene.
A sikerekkel eltüntethetjük a bűntudat és szégyen érzését, és nagyobb magabiztosságra tehetünk szert. Ezért érdemes tanulni és fejlődni.
Amikor elkezdtünk úszásra járni, néhány akadályt le kellett győznünk Lukáccsal. Eleve elég későn barátkozott meg a vízzel, hogy a víz a szemébe, fejére megy. Ezért 8 évesen kezdtünk el az uszodába járni vele. Nehezítette a helyzetünket, hogy akkor tört ki a covid, így mi, szülők csak az üvegablak mögül, maszkban nézhettük a gyerekeinket. Az első alkalommal még be tudtam kísérni, simán ment minden, gondoltam, innentől rendben lesz. A következő alkalommal viszont az történt, hogy én a fiú öltözőn keresztül beküldtem, de a medence térbe már nem érkezett meg.
Ezt csak egy kis idő után vettem észre, mert a vízben a sok egyforma, fekete sapkás fej közt nem tűnt fel, hogy ő nincs ott. (Szemüvegem nem volt nálam).
Aztán csak addig nézelődtem, hol van, hogy sehol sem láttam, kezdtem pánikolni, hova tűnt, se kint, se bent nem láttam, a férfi öltözőbe pedig csak nem mehetek be. Senki sem volt ugyan a környéken sem, de hiába szólongattam, semmi. Végül jött egy férfi, megkértem, hogy nézzen be, de ő se látta. Már teljesen kétségbe estem, hova tűnt a gyerekem, ki be szaladgáltam, míg egyszer csak ott ült a bejáratnál a padon kisgatyában, pityeregve. Persze gyorsan megöleltem és kérdeztem, hol volt, miért nem jött ki, tudta, hogy itt vagyok) ha valami gondja akadt.
Mint kiderült, nem tudta kinyitni a medence tér felé vezető ajtót, ezért kétségbeesett és elbújt az ajtó mögé, a sarokba, ezért nem látta a férfi, akit megkértem, hogy nézzen körbe. És ott pityergett magában.
De miért tette ezt, mikor tudta, hogy bármikor kijöhet hozzám és megvigasztalom, megölelem és segítek neki? (Hiszen már régóta tudta, megbízhat bennem, én mindig segíteni fogok, ha valami gondja akad, mindegy, miért sír). Ellentmondásnak tűnik, ugye?
Hát, pont ezért nem jött ki, mert tudta, hogy kint várom és én meg fogom AZONNAL vigasztalni. Ez ellentmondás első ránézésre, de magyarázat a következő.
A nagyon érzékeny gyerekek (érzelmileg is érzékenyek) gyakran nem kapnak elég időt arra, hogy megéljék a NEGATÍV érzéseiket, mert ez nem elfogadott dolog, ha valaki szomorú, sír, dühös, tehát negatív érzéseket él át, akkor anyaként, szülőként ösztönösen az az első reakciónk, hogy ezt az érzést AZONNAL megszüntessük. Gondold át a te reakciódat!
Mire gondolsz, amikor a gyereked negatív érzéseket él át? Azonnal segíteni akarsz neki,hogy megnyugodjon, elmúljon a rossz kedv, szomorúság, ne sírj már, hagyd abba, akár még mi magunk is feszültek lehetünk ettől (jellemzően akkor, ha mi magunk sem tudjuk megélni a saját negatív érzéseinket).
A gyerekek viszont okosak, ösztönösek és csodálatosak. Nagyon jól érzik, hogy nekik azt az érzést meg kell élni, és ehhez IDŐRE van szükségük. Az érzékeny gyerekeknek kiváltképp fontos, hogy időt hagyjunk erre. Az átlagos temperamentumú gyerekek képesek arra, hogy az egyik percben sírnak, másikban már nevetnek, és semmi baj, de az érzékeny gyerekeknek időre van szükségük, hogy feldolgozzák az érzelmeiket, és ezért van az, hogy sokszor elbújnak előlünk vagy kiküldenek a szobából, és nem hagyják magukat vigasztalni, ölbe venni.
Fontos, hogy tudatosítsd magadban, ha érzékeny gyereked van, adj neki időt, hogy megélje és feldolgozza a negatív érzéseit is. Szüksége van erre, és utána szívesen fogadja majd az ölelést, vigasztalást.
NEM VAGY BÉNA, ALKALMATLAN SZÜLŐ, HA NEM SIKERÜL A TANÁCSAIMAT A GYAKORLATBAN KIVITELEZNI. AZ ÖSSZKÉPET UGYANIS NAGYON ERŐSEN BEFOLYÁSOLJA A GYEREKED EGYÉNI TEMPERAMENTUM MINTÁZATA. EZÉRT MÉG NEM LÁTOD A VISELKEDÉSE MÖGÖTTI OKOKAT, NEM ÉRTED, MIÉRT VISELKEDIK ÚGY, AHOGY. MÉG MINDIG BELE FESZÜLSZ A VITÁKBA, EGYÜTTMŰKÖDÉS HELYETT. AZ ERŐLTETÉS PEDIG ELLENÁLLÁST HOZ.
SEMMI PÁNIK, HA OLYAN KÖNNYŰ LENNE EZ A GYAKORLATBAN, AKKOR NEM LENNE SZÜKSÉG RÁM, HOGY EZT TANÍTSAM NEKTEK.
Előfordulhat, hogy úgy érzed, nálatok ezek közül semmi sem hatásos és egyik sem működik, vagy ha igen, akkor csak ritkán. Azt érzed, nem igazán találod a kulcsot a gyerekedhez, és nem tudod, mit és hogyan kellene csinálnod, hogy gördülékenyebbek legyenek a napjaitok, kevesebb feszültség és veszekedés, ellenállás legyen köztetek.
A válaszom erre az, amit sokszor szoktam mondani, minden gyerek egyedi, mindenki egyedi temperamentum mintázattal rendelkezik, akár csak az ujjlenyomatunk, nincs még egy ugyanolyan. Emiatt lehet, hogy ami az egyik gyereknél beválik, az a másiknál pont nem működik, és ezért sem szeretek kifejezetten módszereket javasolni, helyette inkább arra bíztatlak benneteket, hogy a gyerek személyiségének minél alaposabb MEGISMERÉSE után dolgozzátok ki azokat az egyedi módszereket, amelyek NEKTEK működnek. Ehhez viszont ISMERNI kell a gyereket. Ebben is segítségetekre van a temperamentum teszt, ami az oldalamon elérhető, és a rögzített posztban is.
A másik, hogy a temperamentum mintázatunk nem csak hogy meghatározza, milyenek is vagyunk, hanem ráadásul ezek a személyiség vonások egymásra is hatással vannak. Befolyásolják, alakítják egy egy vonásunk megjelenését a személyiségünkben. Ha valaki pl. introvertált, de közben nagyon energikus, akkor könnyen lehet, hogy őt a közvetlen környezete extrovertáltnak gondolja. Ez gyakori tévedés, pedig az introvertált személyiség típushoz teljesen más módszerek illenek, mint egy extrovertálthoz. Ezért hangsúlyozom nektek, hogy akkor lesztek sikeresek, ha felismeritek, megértitek, pontosan milyen temperamentum vonások, milyen skálán és milyen összefüggésben jellemzik a gyereketeket, és ehhez milyen egyénre szabott módszerek illenek legjobban.
Ebben tudok nektek segíteni a mentorfolyamat során, ahol feltérképezzük és megértjük a gyerekedet, majd együttműködve alakítjuk ki azokat az eszközöket, módszereket, amelyeket sikerrel fogsz tudni alkalmazni.
Nem változtathatjuk meg a gyerek temperamentumát, hanem megtanulunk bánni vele, megérteni őt, a viselkedése mögötti okokat, és ezáltal megkönnyíteni a mindennapokat az egész család számára úgy, hogy az ő szükségleteire szabott módszereket alkalmazunk.
Röviden tehát:
Akkor tudod jól kezelni, türelmesen, empatikusan, ha megérted a viselkedése okát. Megérteni az okokat pedig úgy tudod, hogy megismered alaposan az összes temperamentum vonását, ezek összefüggéseit és egymásra hatását, mely néha bizony össze tudja kuszálni a dolgokat. Ezek alapján pedig belelátsz a fejébe, a szükségleteit, szempontjait simán megérted és így már könnyedén kezeled.
ÚGY LÁTOM, HOGY NAGYON SOKAN KERESTEK EGY OLYAN KÉSZ RECEPTET, AMI EGY PILLANAT ALATT MEGOLDJA A PROBLÉMÁITOKAT.
Rájöttem, hogy ez manapság már természetes, instant világban élünk, mindenre létezik egy gyors, kész recept, egy pirula, amit beveszünk, és el is illan a fejfájásunk. Ezt tolja a média, és az online világ. Próbálok én is nektek hozni néhány olyan instant megoldási módot, ami segíthet, de az alap problémát, nem oldja meg, a probléma okait nem tárja fel, ezért a javulás, ha lesz is, csak átmeneti lesz. Hazudnék, ha azt mondanám nektek, hogy alkalmazd csak a következő 5 pontot és mindjárt minden rendben lesz. És ezt nem szeretném, ennél többre tartalak benneteket is, hogy adjak egy nesze semmi, fogd meg jól tanácsot. Másrészt ilyenekkel tele van a padlás, és az online tér.
A tanulást és fejlődést nem lehet megúszni. A saját, belepakolt melót nem lehet megúszni. A gyereknevelést pont ezért nem lehet könyvből csinálni, vagy egy guru tanácsait követve, mert a lényeg veszik el így belőle, a te egyéni fejlődésed, ami a legnagyobb kincs és fegyver a kezedben a gyereknevelés útvesztőiben.
Elvárássá alakult az, hogy a problémáinkra azonnali megoldást kapjunk. Lehetőleg minél kevesebb befektetéssel. Ezt teljesen megértem, pontosan tudom, hogy a mai szülőknek nincs semmi ideje, felőrli a munka, háztartás, gyerekek és egyéb teendők minden energiáját és idejét, mindannyian így vagyunk ezzel.
Ezért értem, hogy egy kész receptekre vágysz. Sajnos ilyet senki sem tud. Aki ezt mondja, az sajnos nem tiszteli a közönségét és magát sem eléggé.
Én, amióta az eszemet tudom, gyerekekkel vagyok körülvéve, 14 évesen már én gondoztam a kisöcsémet, egész nyáron, én hordtam bölcsibe, orvoshoz, mert anyunak vissza kellett mennie dolgozni. Óvónőnek és gyógypedagógusnak tanultam, a gyerekek iránti szeretetem miatt, majd 25 évesen már én is anya lettem. Korai fejlesztőként a gyerekek szüleivel együttműködve dolgoztam, nagyon sok szülővel beszélgettem, rengeteget. Ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy belássam, a szülőknek segítségre van szükségük, mert hiába van a gyerek sínen, millió féle terápiára hordva, a szülők mégis elveszettek, elbizonytalanodtak, és eszköztelenek.
Én rengeteg éven át olvastam, tanultam, kutattam a nehéz temperamentumot (gyógypedagógusként az idegrendszeri problémákat is) és tudom, hogy ez egy hatalmas mennyiségű tudás anyag, amit megpróbálok nektek hat alkalom alatt átadni és a konzultációkon ebből táplálkozva tudok nektek segíteni. A konzultáción feltárjuk a viselkedési problémák temperamentumbeli okait, mind a szülő, mind a gyerek részéről. Mert nem mindegy, hogy a szülő tűl kontrolláló vagy éppen túl engedékeny (korábban írtam erről is). Vagy hogy a szülő és gyerek temperamentuma mennyire passzol, az össze nem illés is lehet egy állandó konfliktus forrása.
A közel 20 év tapasztalatait, hatalmas tudásanyagot igyekszem átadni nektek, és beláthatjátok, hogy ezt nem lehet pár posztban leírni és magamat és titeket sem tisztelnélek akkor, ha pár posztban megírnám, mit tegyél, vagy mit ne tegyél, és minden szuper lesz.
A temperamentum vonások megismerése csak az első lépés, hogy kezelni tudjuk azokat. Alaposan megismerve gyerekünk (és a saját) temperamentum mintázatunkat már el tudunk kezdeni dolgozni ezzel és kideríteni, hogy pl. a szófogadatlanság vagy ellenállás mögött pontosan milyen okok húzódnak. Ezután állhatunk neki kezelni ezeket az okokat, megelőzni a jövőben a problémát, és megtanulni bánni a saját temperamentum vonásainkkal és a gyereket is megtanítani erre.
Ha készen állsz rá, hogy energiát fektess abba, hogy egy sokkal kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb életet élhessetek, és hogy velem együtt dolgozz ezen, akkor szeretettel várlak erre az izgalmas, de nem mindig könnyű önismereti utazásra. És ez, amit én tanítok, csak az első lépés ezen az úton, de egy nagyon fontos lépés, mert ez végre a jó irányba vezet. És minden jó irányba megtet lépés közelebb visz a célhoz, a rossz irányba tett lépés pedig távolít.
Aki ismer, már tudja, hogy az öngondoskodás a vesszőparipám. Nem hibába, hiszen ez az alapja annak, hogy a gyerekeinkkel jó kapcsolatot tudjunk kialakítani, legyen elég erőnk és türelmünk a napi nehézségekhez, és ahhoz, hogy empatikusak és együttműködők tudjunk lenni velük (is). Ha magunkkal nem vagyunk empatikusak, akkor hogy akarunk az lenni mással? Miből adunk, ha nekünk sincs?
Tudjátok, a zuhanó repülős hasonlatom, először mindenki magára veszi fel az oxigén maszkot. Utána tud segíteni a másiknak bárki.
Ez nem csak egy jól hangzó formula, amit mostanában divatos puffogtatni, túl sok a mártír, magát túl vállaló, kiégett, elfáradt anya, szülő. Ebből pedig nem tudunk építkezni, fejlődni, és átadni főképp nem. Vagyis de, sajnos át tudjuk adni ezt is, hogy az élet már csak ilyen. Ki kell bírni, én is kibírom, bár majd bele döglök, de látod, ez az élet rendje.
A LEGNAGYOBB EREJE ABBAN VAN, HOGY NEM KELL, HOGY MINDIG KITALÁLJUNK VALAMI MEGOLDÁST, AMI MINDENKINEK JÓ.
Sokszor teszitek fel a kérdést, hogy de mi van, ha nem találunk ki semmilyen jó megoldást, ami minden félnek megfelel? Nos, rengeteg olyan szituáció adódik az életben, amikor egyszerűen nincs megoldás arra, amire keresünk, vagy éppen nem találjuk meg.
Bár a megoldás sokszor ott van az orrunk előtt, csak felnőttként túl bonyolítjuk, és a gyerekek sokszor ebben is segítségünkre vannak. Az is előfordulhat, hogy a megoldás nem a valóságban létezik, csak a képzeletünkben. Ezért bíztatlak benneteket, hogy legyetek kreatívak, használjátok a fantáziátokat. Ha szeretne lovon menni iskolába, persze, hogy fel lehet ülni egy képzeletbeli paripára, mit paripára, unikornisra és lehet nyeríteni, vágtatni, csak páran fognak hülyének nézni út közben, de megúsztunk egy hisztirohamot )
De van, amire tényleg nincs megoldás, vagy abban a pillanatban nem jut eszünkbe.
Pl. Nem akarok suliba menni, de suliba menni sajnos kötelező, nem akarom vagy nem akarom kérdése. Ilyenkor jogosan felmerül a kérdés, oké, hogy együttműködő hozzáállás, de milyen kompromisszumra jussunk a gyerekkel, ha neki az egyetlen elfogadható megoldás az, ha nem megy iskolába?
Hozzáteszem zárójelben, hogy még erre is lehet olyan megoldásunk (néha), hogy van 3 napunk, amit igazolhatunk a gyereknek, sőt, alsóban ezt sok helyen nem is veszik túl szigorúan. Mikor engem novemberben műtöttek, simán megbeszéltem a tanítónénikkel, hogy nem mennek két napig a gyerekek és leigazoltam nekik. Tehát van az a helyzet, amikor meg lehet akár ezt is oldani, de nyilván nem minden héten. Okosan tartalékolni lehet ezeket a napokat a valóban égető helyzetekre. És nem kell reklámozni a gyereknek, hogy ezzel mi élni tudunk.
Tehát a legnagyobb ereje ennek a hozzáállásnak, hogy nem kell mindig megoldásra jutnunk, megegyeznünk, és minden áron kitalálni valamit. Éppen elég az, hogy ha a gyerek azt éli át, hogy mi ebben a problémában mellette állunk és segíteni próbálunk neki. Ettől nőni fog a bizalma felénk, és épül a kapcsolatunk, ami végülis a fő célunk, nem igaz? Ez az, amitől szuper jól működik ez a módszer.
A GYEREKEK ÚGY TANULJÁK AZ EGYÜTTMŰKÖDÉST, EMPÁTIÁT, RUGALMAS HOZZÁÁLLÁST, PROBLÉMA MEGOLDÓ KÉSZSÉGET, HA TŐLÜNK LÁTJÁK, ÉS MÁSOLNI TUDJÁK.
Ezért fontos, hogy mi is megtanuljuk ezt, és gyakoroljuk nap, mint nap. Ez egy hosszú folyamat, amíg ők is el sajátítják ezeket a készségeket, de a cél az, hogy felnőttként már birtokában legyenek ezeknek. Ha mi nem tanultuk meg, mert nem volt kitől, akkor hogyan akarjuk tovább adni? Nem fog menni.
A kislányom, aki amúgy nem nehéz temperamentum, csak picit érzékeny, 7 éves és tanulja ezeket a készségeket, mert nap mint nap hallja. Ezért még nem tökéletes a kivitelezés, de én nagyon büszke vagyok rá. Tehát a sztori:
Elmondtam nekik délután a szükségleteimet, hogy nagyon fáradt vagyok, szeretnék pihenni egy kicsit. Csendben is voltak szépen, aztán egy kis szundi után a lányom az arcomba hajolva kérdezi: anya, ha majd kialudtad magad, keszitenél nekem palacsintát, nagyon kívánok palacsintát enni.
Miután nyugtáztam, suttogva közli a bátyjával, hogy sikerült lebeszélnie velem a palacsintát.
Látszik, hogy van még mit tanulnia, de nagyon igyekezett figyelembe venni az én szükségletemet. Így fejlődik az empátia, együttérzés
EZ AZ EGYIK FŐ TEMPERAMENTUM VONÁS, AMELY A LEGTÖBB NEHÉZ TERMÉSZETŰ GYEREKNÉL ERŐSEN JELEN VAN. EZ OKOZZA A SZÜLŐKNEK A LEGTÖBB FEJTÖRÉST, ÉS HA MÉG INTENZITÁS IS PÁROSUL HOZZÁ, AZ MÁR EGY IGAZI ATOMHÁBORÚ.
Az állhatatosság a legalkalmasabb jellemvonás az állandó hatalmi harcokhoz. Az állhatatos gyereknek nem lehet „csak úgy” nemet mondani, nem fogadja el, rettenetesen bedühödik. Erősködik, többet követel, mint az átlagos gyerek.
Ha valamit a fejébe vesz, ahhoz nagyon erősen ragaszkodik, nem lehet eltéríteni a céljától. Ha például éppen játszik, és vacsorázni hívod, akkor nagyon nehezen vált át a tevékenységről. Nehezen enged el egy gondolatot, vágyat. Ha például megbeszéltük, hogy elmegyünk fagyizni, és nem úgy történik valamilyen okból, akkor nagyon ráfeszül, sokáig sír miatta.
Ha állhatatos gyereked van, tehetsz ellene, hogy ne legyen állandó kötélhúzás a napjaitok nagy része. Ha ő befeszül, ne állj a kötél másik végére, ne menj bele a hatalmi harcba! Helyette fogj vele össze, legyetek egy csapat! Működjetek együtt. Így ő is ellazulhat, és valóban csapatként haladhattok tovább. Ez erősíti a kapcsolatot is köztetek és közelít, míg a hatalmi harc távolít egymástól és nem építő, hanem romboló a kapcsolatotokra nézve. Hosszútávon ezekkel a gyerekekkel az együttműködéssel érjük el a legnagyobb eredményt, mert nem csak hogy a mi életünket megkönnyítjük,de olyan képességet, együttműködési készséget tanítunk vele neki, ami egész életére szóló belső támaszt, állhatatosságával való könnyebb bánásmódot jelent majd számára. Így felnőve már könnyebben boldogul az állhatatosságával, mert ugye ez a vonása nem tűnik el, csak az a kérdés, hogy megtanul e vele jól bánni?
Az állhatatossággal, ha jól bánik vele az ember, valódi kincset ér az életünben. Ezzel a képességünkkel bármit elérhetünk, amit szeretnénk, keresztül visszük minden tervünket, megvalósíthatjuk minden álmunkat. Igazi vezetőkké válhatunk.
Ma az intenzitásról írok nektek, ami a nehéz temperamentum leggyakrabban jellemző vonása.
Többségében ez a vonás okozza a legtöbb fejtörést, - az állhatatosság mellett a szülőknek.
INTENZITÁS, ÉLÉNKSÉG
Az intenzív gyerekek minden érzelmet mélyen élnek meg, ráadásul erősebb fizikai reakciókkal. Látványos szenvedést tudnak produkálni, (ami ijesztő is lehet), és ők valóban átélik ezeket a mély érzelmeket, legyen az pozitív vagy negatív. Fontos, hogy nem manipulálni akarnak ezzel az erős érzelmi reakcióval, nekik ez valódi szenvedés. Tényleg úgy érzik magukat, ahogy az kívülről látszik.
Akik nem ismerik őt, vagy éppen nincs intenzív gyerekük, gyakran megdöbbennek ezektől a heves reakcióktól. Nekünk pedig elég kellemetlenek ezek a szituációk.
Mint minden temperamentum vonásnak, ennek is megvan a pozitív: aspektusa. Azt szoktam mondani, az ami nekünk nehézség, egy valódi kincs lehet a gyerekünk számára, ha megtanítjuk bánni ezzel a személyiség vonásával és megtalálja a módját, hogy pozitívan használja a benne rejlő intenzitását (és az összes többi vonást). Az intenzív természetű emberek általánosan lelkesebb, szenvedélyesebb,lendületesebb emberek, mint azok, akik ezzel a személyiség vonással nem rendelkeznek. Rájuk mondják, karizmatikus ember. Egy olyan energia mező veszi őket körül, amire nem lehet nem felfigyelni. Ha még energikusság is kapcsolódik az intenzitáshoz, akkor folyamatosan lendületben vannak a munkában és hobbijukban is, jól terhelhetőek, mindig csinálnak valamit, nem otthon ülő alkatok. Gyakran lesznek művészek, élsportolók.
RAJTAD MÚLIK INDULATAINAK LECSENDESÍTÉSE
A kiscsikót neked kell megzaboláznod. Te vagy a minta számára- tőled tud önkontrollt tanulni.
Sajnos sok szülő soha nem látott példát erre a gyerekkorában, így nem tanult önkontrollt.
Egyúttal nem tanulták meg élvezni sem azt a gazdagságot, amit intenzitásunk ad az életünkhöz!
Ahhoz, hogy a gyerekeinknek segítsünk megérteni és kezelni intenzív érzelmeiket, nekünk magunknak is ki kell fejlesztenünk magunkban az önkontroll készségét. Ez gyakorlással elsajátítható képesség.
Ha mi hatékonyan kezeljük a saját érzelmeinket, könnyebb ezt megtanítani neki is.
Eleven gyerek szülőjeként lehetetlen elkerülni a frusztrációt és félelmet attól, hogy kicsúsznak a dolgok az ellenőrzésed alól.
Jó hír: Gondolataid, szavaid, tetteid megváltoztatják gyereked intenzív magatartását!
Az, hogy mennyire vagy képes megőrizni nyugalmad és együttműködni, együttérezni, az attól függ, hogy felismeritek e, melyik zónában vagytok.
A vörös zónában az agy parancsot ad riadókészültségre, stresszhormonok szétáradnak, harcra kész állapotba kerülünk. A gondolkodás ekkor már beszűkül, mint ahogyan a látás és hallás is korlátozott lesz. Nem leszünk képesek ebben az állapotban átgondoltan, együttműködően cselekedni.
Az érzelmek ilyenkor kirobbannak, kiabálunk, veszekszünk
Ez hosszútávon romboló a kapcsolatokra. Ellenséggé váltok gyerekeddel, hatalmi harcok alakulnak ki, folyaamtos küzdelem, melyben csak az egyik nyerhet, de mindkettő sérül. Sérül a kapcsolat és ez hosszútávon egyre több magatartási problémához vezet. Ez egy ördögi kör, amiből nehéz kiszállni. Érzelmi eltávolodás, elhidegülés a következménye, ami általában kamaszkorra teljesedik ki. Pedig nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségű kapcsolattal megyünk bele ebbe az embertpróbáló időszakba és hogy jövünk majd ki belőle!
A zöld zónában tested és elméd békés, egymásra fókuszáltok, képesek vagytok együttműködni. Könnyű az érzelmeket kezelni. Hallgat rád, könnyebben teljesíti, amit kérsz tőle. Ha ellenáll, nem fogad szót, képes vagy racionálisan gondolkozni és együttérezni (pl. leguggolsz, megöleled, még mielőtt a vörös zónába kerülne, így magadhoz vonzod őt, az ő viselkedése is megváltozik! Ez a kulcs!
Nincs hatalmi harc, mert biztonságban érzitek magatokat, nyugodtak maradtok, együtt tudtok működni, kitalálni a jó megoldást. Érzi, hogy tiszteletben tartod, hallgat rád, mert te is figyeltél rá.
Minél több időt töltünk a zöld zónában a konfliktusok alkalmával, annál kevesebb viselkedési probléma fog jelentkezni. Persze nem mindig sikerül, de növelhetjük az ott töltött időt, és a célunk pont ez, növelni a nyugodt időszakokat.
Az első és legfontosabb a nyugalom zónájában maradáshoz, a szünet tartás gyakorlása.
Állj meg és vegyél egy két nagy levegőt, mielőtt reagálsz, válaszolsz!
Ha azonnal fejest ugrasz a veszekedésbe, csak reagálsz, célunk az átgondolt reagálás!
Mély levegő elég oxigén juttat az agyadba, hogy képes legyél gondolkozni és megtervezni a következő lépést.
Lépj vissza, jobb nem belemenni egy hatalmi harcba.
Mondd el neki, hogy most túl dühös vagy, hogy vele foglalkozz, de mindjárt visszajössz.
Menj ki lenyugodni.Az agyad ilyenkor lekapcsolja a riadókészültséget.
Ne felejtsd el, hogy gyereked azért borul ki, mert feszült, túlterhelődött, nem miattad és nem azért, mert rossz szülő vagy!
ISMERITEK AZT, AMIKOR MÁR EZERESZER SZÓLSZ, DE A FÜLE BOTJÁT SEM MOZGATJA.
EZ A JELENSÉG ELÉG ÁLTALÁNOS, DE TÖBB OK IS HÚZÓDIK MÖGÖTTE. EZÉRT NEM MŰKÖDIK AZ, HOGY EGY “CSODA” MÓDSZERT KÖVETVE (BÁRKI IS MONDJA) MINDEN GYEREKNÉL MEGSZŰNIK EZ A PROBLÉMA.
A gyerek temperamentumából adódik, hogy nem figyel oda. De ezen nagyon könnyen segíthetünk,
– ha tudjuk, hogy mely temperamentum vonás okozza a mi gyerekünknél
– ha egyénre szabottan az ő temperamentumának megfelelő módszerekkel kezdjük orvosolni ezt a problémát
Mondok egy példát:
A lassan alkalmazkodó gyerek azért nem figyel oda rád sokadikra sem, mert neki nagyon nehéz az átmenet, a tevékenység váltás, iszonyú feszültséget okoz benne, ezért inkább meg sem hallja a szólást. Persze, amikor már kiabálsz, kénytelen meghallani, de a lassú alkalmazkodása miatt olyan nagy lesz benne a feszkó addigra, hogy ő még jobban ellenáll, esetleg dührohamot kap,.
Abban az esetben azonban, ha a gyerekre a fogékonyság jellemző, amikor minden információt észrevesz, de nem tudja kiszűrni belőle a számára fontosakat, azért nem fog odafigyelni rád, mert nem tudja a figyelme befogni a jelzést. Egy kint elhaladó autó, vagy kutyaugatás ugyanolyan súlyú jelzésként érkezik az agyába, ezért nem tudja kiszűrni, hogy melyik a fontos, emiatt nem figyel oda a te hangodra.
A sort folytatom majd, mert 9 fő temperamentum jellemzőnk van, amelynek minden egyes vonása egy egy skála, amelyen a nehéz temperamentumú gyerekek a szélsőség felé helyezkednek el.
Energikusak, intenzívek, állhatatosak, érzkenyek, fogékonyak, lassan alkalmazkodnak, elemzők, rendszertelenek, és negatív első reakciókat produkálnak. Ezekről írok még bővebben, hogy be tudd azonosítani, hol helyezkedik el a te gyereked ezeken a skálákon.
De ha kíváncsi vagy rá már most, akkor töltsd ki ezt a tesztet, ha még nem tetted:
A gyerekek kb 20-25%- nehéz temperamentumú – nem csodabogár a gyereked, másnak is van hasonló természetű gyereke.
2. Nem miattad nehéz! Nem te rontottad el, nem a te hatásod az egyetlen! A környezet (nevelés)és az öröklött tényezők (genetika) mind alakítják a gyerek személyiségét, ennek a temperamentum egy része.
3. Nem vagy tehetetlen! A biológia nem determinál! Van megoldás! A cél a fejlődés! Lehet kevesebb veszekedés és békés együttélés!
4. Törődj magaddal is! Nem kudarc segítséget kérni.
5. Légy büszke és élvezd nehéz gyereked erényeit! Koncentrálj az erősségeire, értékeld azokat! Értékes személyiség jegyeire mindenki figyelmét érdemes felhívni.
Az együttműködő kommunikáció és a pozitív nevelési elvek az alapok, de a módszereket a gyerek temperamentumához kell igazítani, különben kudarcot vallunk.
Az előbbi posztban arról írtam, hogy egy egy viselkedési problémának, pl. annak, hogy nem fogadnak szót, nem hallgatnak ránk a gyerekek többféle oka van, ezek az okok gyerekenként ELTÉRŐEK még akár a testvéreknél is!
Éppen emiatt mondogatom folyton, hogy nem lesz jó, ha egy GURU/ vagy könyv tanácsait követed, egy olyan tanácsadót, aki nem ismeri a gyerekedet, soha nem látta, de nonszensz, hogy ő majd megmondja neked, mit tegyél, hogy jobban viselkedjen.
A gyerek nem egy termék, egy megszerelésre váró tévé, hanem egy egyedi mintázatú személyiséggel rendelkező kisember.
Azért persze vannak olyan általános jó tanácsok, amiket én is szoktam írni, de ezek nem oldják meg a problémát gyökeresen, általában csak tűzoltásra valók, ha már nagyon ég a ház. Csak egy pici szeletei a nagy egésznek, egy egy pici lépések, amik segíthetnek, de nem lesz elég a végleges megoldáshoz.
A szakirodalom megkülönböztet „distressz” hisztit és „kis Néró” típusú hisztit.
Egészen pici gyerekeknél még csak distressz hisztivel találkozhatunk. Ebben az esetben a gyerek nem akarja tudatosan kontrollálni a környezetét.Sírással kommunikál.
Kiváltó tényezői lehetnek pl. az éhség, a fáradtság, az agy éretlensége, az unalom, csalódottság, frusztráltság.
Ilyenkor az erős érzelmek hatására stressz hormonokáradnak szét a szervezetében. Ezért őt mindenképpen meg kell nyugtatnunk.
Nem hall, nem lát, mintha módosult tudatállapotban lenne, az agya „támadj vagy menekülj” üzemmódba kapcsol.
A kis Néró hiszti
2-3 éves kortól
A gyereknek ilyenkor az a célja, hogy manipuláljon minket. Tudatosan és szándékosan cselekszik.
Honnan ismerheted fel? A hiszti közben képes elmondani, hogy mit akar és vitatkozik, ha nemet mondunk.
Nem veszti el az önkontrollt, és nem látunk rajta olyan erős érzelmeket. Inkább csak nyűglődik, nyafog a gyerek.
“Add ide, amit akarok! Most!” Megpróbálja zsarolással elérni, amit akar, pl. édesség, játék. Ebben az esetben nem árasztják el stresszhormonok.
A kis Néróval legcélravezetőbb, ha kedvesen, de határozottan nemet mondunk, és következetesen kitartunk az álláspontunk mellett.
Hagyjuk figyelmen kívül, vagy humorral, eltereléssel próbálkozzunk.
Magyarázkodással, alkudozással csak megerősítjük ezt a viselkedést!
A két típusú hiszti átmehet egymásba, a nehéz temperamentumú gyerekeknél ez gyakran megtörténik és ez feladja a leckét nekünk.
A szülő-gyerek kapcsolat a két fél összjátékában alakul, a pici baba jelez, sír, a szülő reagál, és a baba megnyugszik, elalszik, mosolyog. A szülő kompetencia érzése kialakul, mert sikerül jól reagálnia a pici jelzéseire. Nyugtázza magában, jó szülő vagyok, megnyugtattam, elaltattam.
De a nehéz természetű babák nem így működnek, már újszülött kortól (félrevezető), túl intenzív visszajelzést, reakciót adnak a szülőnek. Ilyenkor sérül ez a kiépülő kapcsolat, elkerülhetetlenül, hiszen a szülőben nem tud létre jönni az a kompetencia érzés, hogy ő jól csinálta, mert neki nem sikerül megnyugtatni, nem sikerül elaltatni a babát. A baba csak sír, bármit is tesz a szülő, nehezen nyugszik meg, nem alakul ki egy rendszeresség, napirend, ez mind mind kudarc a szülőnek. A szülőben az az érzés hatalmasodik el, hogy valamit elrontott. Rosszul csinált. Rossz szülő, nem alkalmas gyereknevelésre stb.
A fent leírt folyamat miatt már az alapoktól egy rossz vágányon indul el a kettejük kapcsolata, és később sem javul, ha nem kap segítséget. Később egyre több kudarcélmény éri a szülőt is, gyereket is, nehéz beilleszkedés az óvodába, viselkedési problémák, a környezettől is folyamatosan jön a jelzés, hogy rosszul csinálod, fejedre nőtt, elrontottad, elkényeztetted stb. ezért a szülő önbecsülése, kompetencia érzése egyre romlik, és egy ördögi körben folyamatosan lefelé halad.
A NEHÉZ TEMPERAMENTUMÚ, ÉRZÉKENY, INTENZÍV GYEREKEKNÉL A DÜHKITÖRÉSEK GYAKORIBBAK, ERŐSEBBEK LEHETNEK, KORÁN ELKEZDŐDNEK, ÉS A DACKORSZAK ELHÚZÓDÓBB LEHET.
Ez már valójában már nem is a klasszikus dackorszak, mert akár kisiskolás korig, vagy tovább is elhúzódhat. Amennyiben 6-7 éves korig is elhúzódik, érdemes neurológiai kivizsgálás, hogy kiderüljön, van e valamilyen idegrendszeri probléma a háttérben.
A nehéz természetű gyerekeknek nem feltétlenül van idegrendszeri problémája, de érdemes gyanú esetén utána járni a dolognak.
A rohamokat közvetlenül az okozza, hogy a kisgyerekben a feszültség egy kritikus szintet ér el, aminek következtében az idegrendszer ilyen tüneteket produkál.
A dackorszak sok szülő számára jelent nehéz időszakot, melynek „súlyosságát”, vagyis a konfliktusok gyakoriságát és intenzitását – egy amerikai kutatás szerint – az anya-gyermek kapcsolat és a gyermek temperamentuma határozzák meg. A túlzottan aktív, nehéz természetű gyerekek gyakrabban kerültek összetűzésbe anyjukkal. Ez viszont kihathat a kettejük kapcsolatára. Mivel hiába próbál mindent megtenni a szülő, mégsem enyhülnek a problémák, az anya alkalmatlannak érezheti magát. Ez pedig megingathatja a szülői szerepében. Alááshatja a gyerekével való kötődésének minőségét is.
A dühkitörések jellemzően először kétéves kor körül jelentkeznek. Van, akinél már jóval előbb. A dackorszak jó esetben az óvodába lépés körül mérséklődik, de gyakran még az óvoda évei alatt is tapasztaljuk a hisztiket. A legtöbb gyereknél iskolás korra eltűnik a szélsőséges viselkedés. Még a nehéz természetű gyerekeknél is bekövetkezik valamilyen mértékű lenyugvás ebben a korban.
A „nem” korszak
Két éves kor körül a gyerekek egyre függetlenebbé válnak, önálló akaratuk lesz. Határozott elképzeléseik lesznek arról, mit akarnak csinálni és főképp arról, mit nem akarnak. Ráébred, hogy ő egy külön személy, nem az anya része, amint azt korábban gondolta. Ezt a különállóságát megerősíteni próbálja azzal, hogy mindenben ellentmond nekünk.
Ebben a korszakban kerüljük el a kérdések feltevését, vagy folyamatosan elutasításban lesz részünk.
Fontos a rövid, egyszerű mondatokkal való direkt irányítás.
Fölösleges választások elé állítani. A kérdések csak összezavarják őt, és ettől feszült, hisztis lesz.
Nem érti, mit miért csinálunk, hogyan tud megoldani egy problémát. Viszont folyamatosan feszegeti a határait, kísérletezget, hogy meddig mehet el. Valójában szülei jellemét, természetét fürkészi, igyekszik kiismerni, és majd másolni, azonosulni is fog vele.
A kétéves türelmetlen. Amit szeretne, azt azonnal akarja. De legtöbbször nem tudja segítség nélkül végrehajtani, és ez frusztrálja. Vagy éppen sikerülne valami, de azt meg nem szabad.
Beszéde sem elég fejlett ahhoz, hogy el tudná mondani, mit szeretne. Gyakori, hogy a gondolkodása már előrébb tart, mint beszédkészsége. Ez is rettentően frusztrálja őt.
Mivel utánzással tanul, fontos, hogy példát mutassunk a viselkedésünkkel és türelemmel, következetesen terelgessük, tanítsuk.
A dackorszak egy fontos pszichés fejlődéi szakasz és teljesen normális folyamat. A gyerek személyiségfejlődésének a része, annak egyik állomása.
A gyerek személyiségének egészséges fejlődéséhez kiemelten fontos az elfogadás és az érzelmi biztonság. A szeretetteljes és következetes bánásmód a legcélravezetőbb a dackorszak idején (és persze a későbbiekben is).
A nehéz természetű gyerekek kihozzák belőlünk a legrosszabb formánkat.
Az evolúció során úgy alakult ki az emberi agy, hogy a túlélés érdekében, veszélyhelyzet érzékelésekor bekapcsoljon egy védekező mechanizmus. Az állavilágban ez a reakció ugyan úgy megfigyelhető, mint az embereknél.
Ez a reakció védte meg az ősembert attól, hogy pl. felfalja a kardfogú tigris, de nem telt még el olyan sok idő, hogy ez az ősidők óta kódolt program eltűnt volna.
Ezért történik meg az, hogy ha nagyon erős stressznek vagyunk kitéve ( teljesen felmegy bennünk a pumpa), akkor azt az agyunk vészhelyzetnek érzékeli, és bekapcsolódik az ősi program.
ENNEK KÖVETKEZTÉBEN HÁROM FÉLE MŰKÖDÉSRE KÉPES AZ AGYUNK: MENEKÜLNI, LEFAGYNI VAGY TÁMADNI.
Az evolúció szerint az biztosítja leginkább a túlélésünket, ha nem kezdünk el gondolkodni, ezért a kreatív gondolkodást, a logikus probléma megoldást a biztonsági rendszerünk ebben az esetben kiiktatja. A szervezetnek fel kell készülnie egy esetleges támadásra. Biztosan te is érezted már, hogy képtelen vagy átgondoltan cselekedni, meggondolatlan dolgokat mondasz és teszel, amikor „idegállapotban vagy”.
Nem csak a gondolkodásunk szünetel. A szervezetünk stressz hormonokkal árasztódik el és ezek a vészhelyzeti forgatókönyvet követve ki és bekapcsolnak funkciókat a szervezetben. Például az emésztésünk lelassul, a vérnyomásunk, szívverésünk emelkedik. Habár a pupillák kitágulnak, a látás beszűkül, elveszítjük a perifériás látásunkat. Nagyon fontos, hogy a hallásunk is kizáródik, tehát nem fogjuk meghallani, ami a másik mond nekünk és nem azért, mert túlkiabáljuk.
Amikor az agyunk ebben az állapotban van, az úgynevezett vörös zónába kerültünk. Ez az állapot már nem alkalmas arra, hogy konstruktív, átgondolt lépéseket tegyünk és együttműködve oldjunk meg problémákat. Ez az az állapot, amikor már csak ordítani bírunk. Ez a támadó reakció. Nem hallunk és nem is látunk.
Az önkontroll gyakorlás első és legfontosabb lépése, hogy megtanuljuk, mikor kerülünk közel a vörös zónához és ezt hogyan tudjuk mindenképpen elkerülni. Ez az egyik kulcsmozzanat. Ha sikerül megfigyelnünk magunkon a vörös zóna felé haladás stádiumait és azonosítani tudjuk azt az utolsó pillanatot, amikor még nem kapcsolt be a vészhelyzeti program, akkor sikeresen meg tudjuk akadályozni, hogy tehetetlenül ordibálni kezdjünk.
A legfontosabb lépés, megakadályozni, hogy a vörös zónába kerüljünk, vagy minél hamarabb a nyugalmi sárga, vagy zöld zónába vissza térjünk.
Erre is felkészülünk a mentorprogramban és gyakoroljuk is, egyénileg mindenki a saját módszereit.
A türelmetlenségről már jó pár posztot írtam nektek, így láthatjátok, hogy ez egy igen összetett dolog, miért vagyunk türelmetlenek, miért kiabálunk, mikor nem akarunk, miért nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk?
Az ok nem csupán abban keresendő, hogy fáradtak, kimerültek, kiégettek vagyunk, bár ez nyilvánvalóan sokat számít.
Hozzátesz az önkontroll készségünk alacsony szintje, sosem láttuk, tanultuk, nem volt kitől és az is, hogy nincsenek eszközeink a konfliktusok rendezésére. Nem tanultunk együttműködő kommunikációt, ez a mi társadalmunkban sajnos elég idegenül hangzik és furcsa is, pedig nem nehéz elsajátítani, és kis gyakorlással is jó eredményeket lehet elérni vele.
Ehhez még hozzájön agyunknak a jó öreg ősi programja is, ami a vélt vagy valós vészhelyzetek esetén bekapcsolja a vészforgatókönyet, ami által megszűnik a problémamegoldó, logikus gondolkodás és csak támadni, kiabálni leszünk képesek. Lássuk be, a nehéz természetű gyerekeink sokszor bekapcsolják bennünk ezt a programot.
Láthatjátok, hogy mennyire összetett dologról van szó, ha a türelemről beszélünk, ezért sem hiszek abban, hogy egy pár mondatos jó tanácstól eredményeket érhetünk el.
Én azt látom, szakemberként is, és anyaként is, sokszor irigyen is, hogy akinek könnyű természetű gyereke van, annak ezek a dolgok nem azért mennek jobban, könnyedebben, mert ők jobb szülők, vagy többet tudnak, vagy jobb eszközeik vannak, hanem egyszerűen azért, mert egy könnyű gyerek nem hozza ki belőlük azt, amit a nehéz természetű gyerekek viszont igen.
Azt is mondhatnám, szerencsések vagyunk, mi, akik nehéz természetű gyereket nevelünk, mert minket rákényszerítenek a fejlődésre, a tanulásra, az eszközök elsajátítására. Amíg e többi szülő vígan beszélget a játszótéren, mi addig vért izzadva próbálunk túlélni és életben tartani a gyereket.
Az az igazság, ha nehéz természetű gyereked van, nincs sok választásod. Vagy megtanulod azokat a készségeket, valamilyen módon, amikkel eredményes lehetsz, vagy egyre több nehézség vár rátok.
A szülő gyerek kapcsolat a kamaszkor után már nem igazán javítható, bár nem lehetetlen, de valószínűleg komolyabb lépések, pszichológus, terápia lesz szükséges hozzá.
Ezt megelőzendő nem szabad elhúzni a fejlődést, az eszközök és készségek elsajátítását, minél hamarabb kezdjük megfelelően kezelni a problémákat, annál hamarabb javul látványos módon a családi légkör, a kapcsolatunk a gyerekünkkel, és a saját pszichés állapotunk is. Nem lesz szükség többé kiabálásra (de ha karunk, kiabálhatunk, ha épp jól esik).
Persze ez nem jelenti azt, hogy konfliktusoktól mentes lesz az életünk és a gyerekünk viselkedés problémája egyszeriben megszűnik, ellenkezőleg, azért kell fejlődnünk, mert a nehéz természetű gyerekek próbára tesznek minket, nap, mint nap. Konfliktusok, harcok, feszültség, amit, ha nem kezelünk, elhatalmasodik rajtunk és a mi és a család pszichés állapota is folyamatosan romlik.
Megkerülhetetlen a tanulás, fejlődés annak érdekében, hogy viszonylagos harmóniát tudjunk teremteni otthon.
Az alap temperamentum nem változik, esetleg lassan alakul, csillapodik az intenzitás, de lényegében nem változik. Ezért jobb, ha felvértezzük magunkat a megfelelő eszközökkel és megtanulunk csapatként együttműködni a gyerekünkkel. Probléma mentes helyett probléma megoldó családként létezni.
• még nem alakult ki az iskolás korra jellemző testformája;
• teherbíró képessége gyenge, fizikailag-szellemileg fáradékony;
• figyelme könnyen elterelődik;
• gondolkodása nem a tényeket ragadja meg, hanem a számára érzelmileg fontosakat;
• munkaérettsége nem megfelelő, játékos;
• szabálytudata kialakulatlan;
• a kudarcot nehezen tűri;
• önuralma, akarata fejletlen, érzelmei uralkodnak felette;
• esetleg túl visszahúzódó, bátortalan, sok biztatást igényel.
Egy rövid összefoglaló kérdés sor, ami alapján eldöntheted, van e olyan terület, amiben még fejlődnie szükséges gyermekednek:
1. Képes 15 percet ülve koncentrálni egy dologra, rajzolni, színezni?
2. Egyszeri elmondás után képes két-három részből álló szóbeli utasítást megjegyezni és végrehajtani?
4. Képes jelezni, ha valami gondja, problémája van?
5. Betartja a tőle reálisan elvárható szabályokat?
6. Szívesen rajzol, fest, vág, ragaszt, barkácsol?
7. Elviseli, ha elsőre nem sikerül valami?
8. Ha kimarad a délutáni alvás, nem nyűgös, hisztis estére?
9. Gyerek közösségben jól érezi magát, vannak barátai?
Részletesebben:
Testi, fizikális érettség:
Bár fizikailag nagy eltérések lehetnek a gyerekek között, az iskolaérett gyerek kb. 18- 22kg, fogváltása elkezdődött, egyértelműen eldőlt, hogy jobb vagy bal kezes. Mozgása összerendezett, ceruzafogása megfelelő. Nem túl sokat betegeskedik, erőnléte jó. Végbemegy az első alakváltozás, a “babapocak” eltűnik, a gyerkőc nyúlik, végtagjai hosszabbak lesznek arányaiban, tehát külsőre sem babás már. Érzékszervei épek.
Fontos, hogy képes legyen keresztező mozgásra, és a látása összhangban legyen a mozdulataival. Az egyik legfontosabb pedig, hogy a gyermek képes legyen összpontosításra és ne legyen fáradékony. Ha például az oviban még rendszeresen végigalussza az alvásidőt, valószínűleg még nem áll készen arra, hogy az iskolában aktív és figyelmes legyen.
Finommozgás
Egy elsősnek elvileg képesnek kéne lennie arra, hogy szabályos ceruzafogással szűk vonalak közé szép betűket írjon. Ebben az életkorban a csukló fejletlensége miatt ez még nem reális elvárás. Ezért, hogy minél kevésbé okozzon szenvedést az írástanulás segíthetünk a következőkkel otthon:
Újságpapír, papír tépkedése, csipkedése, mozaik készítése tépkedett papírdarabokból, gyöngyből, magokból, bármilyen apró dologból ragasztással
Színezés bármit, bármennyit
Gyurmázás, agyagozás, sarazás nyáron, homokvár építés, só liszt gyurma, tészta gyúrásban segíthet, papírhajtogatás
Nagyméretű betűk írása táblára vagy újságpapírra (csak ha a gyerek kéri)
Játék száraz hüvelyesekkel: babbal, lencsével, sárgaborsóval, válogatás, csipegetéssel
Vágás ollóval
Egyensúlyérzék
Fejlett egyensúlyérzék esetén a gyermek odafigyelés nélkül képes összehangolni a mozdulatait. Ha ezen a területen elmaradások vannak, akkor nehézséget fog okozni neki, hogy az iskolai feladataira összpontosítson. A megfelelő egyensúlyérzék biztos jele, ha már tud két keréken biciklizni mankó kerék nélkül is.
Álljon lábujjhegyen 10 másodpercre! Utána pihenő, majd ismételjétek meg néhányszor a feladatot.
Ha az előző jól megy, járjatok lábujjhegyen!
Építsetek építőkockából magas tornyot, kártyából várat
Játszatok balerinásat, gólyásat: két kézzel oldalt egyensúlyozva álljon fél lábra! Ha jól megy a fél lábon állás, ugráljon fél lábon, mindig az ügyesebb lábbal kezdje.
Kinyújtott karjában vigyen át egy labdát a lakás túlsó felébe!
Egyensúlyozzon a fején párnával!
Tanítsd meg rollerezni, biciklizni, futóbicikli már két éves kor körül elkezdhető
Szociális érettség:
Érdekli, várja az iskolát, elvégzi a rá bízott feladatokat, kitartó ezekben. Kortársaival képes kapcsolatot teremteni, fenntartani, és a közösségbe könnyen beilleszkedni. Szabályokat ismeri, betartja, kudarctűrő képessége kialakult. Függetlenség vágya, és teljesítmény iránti igénye megjelenik. Kitartó, nem hagy félbe feladatokat, ha belekezd.
Egy iskolába készülő gyereknek már tudnia kell, hogy a felnőtteknek szót kell fogadnia, az adott feladatokat el kell végeznie, és tudnia kell biztonságosan mozogni a kortársai között. Ennek fejlesztése az óvoda legfontosabb feladata, de a család támogatása is szükséges. Mit tehetünk otthon?
Akárcsak az óvodában, otthon is legyenek világosak a szabályok! Törekedjünk otthon is a következetességre.
A kiszámítható napirend nagyon fontos. Az étkezéseknek, és a lefekvésnek is legyen egy állandó időpontja.
Játsszunk sok társasjátékot. Nagycsoportos gyereket már ne hagyjunk nyerni, hogy kudarctűrő képesség is kifejlődjön bennük.
Szoktassuk a felelősségvállaláshoz! Ne csináljunk meg mindent helyette!
Figyelem
Az iskolaérettség nagyon fontos feltétele, hogy a gyermek képes a figyelmét viszonylag hosszabb ideig (15-20 perc) is összpontosítani – olyasmire is, ami nem érdekli különösebben.
Minden társas, kártya vagy memóriajáték fejleszti a figyelmet, a különbségkereső képrejtvények vagy a „Simon mondja” azonban játékosan fejlesztik ezt a képességet. Az is segít, ha a hétköznapi dolgokat észrevetetjük, mi változott meg? Pl. évszakok változását, időjárást is figyeltessük meg gyakran.
Érzelmi, akarati érettség:
Képes legyen önmaga irányítására, mozgásigényének akaratlagos leküzdésére.
Gondolkodási, értelmi képességek:
Az iskolaérett gyerek rövid verseket, mondókákat könnyen megtanul. Jobb és bal kezét meg tudja különböztetni, jól tájékozódik térben, síkban és időben. Képes alak, forma, nagyság és szín megállapítására, felismeri az azonosságot és különbözőséget, általánosságban tájékozott, tudja a lakhelyét, ismeri a napszakokat, évszakokat. Számfogalma kialakult 6-os számkörben. Ismeri a kisebb/nagyobb, több/kevesebb fogalmát.
Fontos az analizáló-szintetizáló gondolkodás, vagyis, hogy képes legyen a rész-egész elkülönítésére. Ok-okozati összefüggéseket felismerjen, és tudjon következtetni, logikusan gondolkodni. Rövid és hosszú távú emlékezete jól működjön, valamint mennyiségfogalommal rendelkezzen. Ezek a részképességek mérhetők leginkább a feladatlapok, tesztek segítségével.
Beszédkészség:
Nincs beszédhibája. Szókincse, beszéde formailag és tartalmilag megfelelő legyen. Ennek megismerésére különböző helyzetekben kell időt fordítani, mivel eltérőek lehetnek a beszédbeli szokások otthon, illetve közösségben.
Beszédértés, beszédprodukció
A tiszta kiejtés alapvető egy első osztályos gyermeknél. A beszédhiba gyakran a helyesírást is akadályozza, előfordul ugyanis, hogy a gyermek valóban nem hallja a különbséget például szavak között (ugyan annak hallja pl. a kéz -géz szavakat)
A probléma okának felderítése és kezelése logopédus feladata, de a szülő is sokat tehet. Gyakran ugyanis egyszerű figyelmetlenségről van szó, és néhány helyreigazítás után a gyerek már magától is helyesen fogja ejteni a szavakat. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor képes az adott hang kiejtésére, csak bizonyos szavakban következetesen valami mást használ helyette. Szintén fel lehet otthon is hívni a gyerek figyelmét a helyes artikulációra, például hogy ahol szükséges, nyissa nagyra a száját.
Köszönöm, hogy végig olvastad a cikket, remélem hasznos volt számodra. Csatlakozz hozzám Facebookon is!
Ezt a mondatot kb. 4 éve hallottam egy konferencián, egy gyerekpszichiáter kezdte így az előadását. Valami furcsa érzés kerített hatalmában, ahogy átgondoltam ezt a mondatot. Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Pedig már régen tudtam, hogy az én gyerekem más, ő nehéz temperamentumú, sőt (azóta kiderült még néhány diagnózis). De mégis, hiába tudtam az eszemmel már régen, soha nem hittem el igazán, sosem tudtam elengedni a bűntudatot, a szégyent, egészen addig a percig. Ott akkor egy szakember mondta ki nekem, amit nem mertem elhinni, és így már végre elhihettem. TÉNYLEG nem én vagyok rossz anya. Tényleg nem én rontottam el. Tényleg nehezebb nekem, mégha nem is akarom beismerni magamnak sem. Annyira megfogott akkor az a mondtat, hogy elhatároztam, ezt mindenkinek tudnia kell, és segíteni fogok ebben a többi szülőtársamnak, hogy ők is tudják, és elhiggyék.
A nehéz gyerekeket nehezebb nevelni. Mondhatni, extrém sport.
Sokkal több erőfeszítést igényel a nevelésük, és olyan képességek elsajátítására kényszerítenek minket, amelyeket nem tanítanak semmilyen iskolában.
A legtöbbünket abban a szellemben nevelték, hogy a gyereknek azt kell tenni, amit a szülők mondanak, nincs helye ellenkezésnek. Ezért megtanultuk azt, hogy a mi szavunk, szükségletünk, véleményünk nem számít. Másrészt azt, hogy ez a gyereknevelés, így sokszor mi is ezt az utat próbáljuk követni. És aztán csodálkozunk, hogy a gyerek ellentmond. Mert az állhatatos gyerek bizony NEM-et tmond.
Ilyenkor pedig bekapcsol a tudatalattink.
Bezzeg az én időmben..az én szüleim agyonvertek volna, ha ilyet mondok, így ellenszegülök az akaratuknak, ez elképzelhetetlen volt.
Persze, tudjuk, hogy ma már más idők járnak és sokan próbálunk pozitív szellemben, nem büntetéssel, nem veréssel nevelni, csakhogy az a gond ezzel, hogy ezt a mintát nem volt honnan elsajítítanunk. Nem tanultuk meg, csak azt, amit éppen kerülni szeretnénk. Mást akarunk, de nem tudjuk, hogyan. Nem találjuk a saját hangunkat, mert csak azt ismerjük, amiről tudjuk, hogy nem akarjuk. Én biztos nem leszek olyan, mint az anyám. Mondjuk, aztán halljuk a mi hangunkon megszólalni őt, mikor a gyerekkel üvöltünk. Ijesztő!
Mivel ezt a mintát láttuk és tanultuk, ezért nem könnyű ezt felülírni, és egy új mintát megtanulni. Mint minden tanulási folyamat, időbe és energiába telik. De már a legelső kis lépés is nagy változást hozhat a gyerekkel való kapcsolatunkban és az otthoni légkör milyenségében.
Abban segítek nektek, hogy megtaláljátok a saját, valódi hangotokat!
Először is, nem vagy rossz szülő attól, hogy kiabálsz. DE vannak helyzetek, amikor érdemes változtatni ezen.
A kiabálással önmagában nincs gond. Ahogy korábban írtam, az önazonos, szükségleteit és érzéseit kifejező szülő még ha kiabál is, hiteles marad és megtanítja, hogy az impulzivitás elfogadható része a személyiségnek.
Ilyen vagyok. Elfogadom, és nem takargatom, tagadom. Kiabálok, ha felmegy bennem a pumpa. Nem fojtom el, nem iszok alkoholt, vagy dohányzom azért, mert bűntudatom van és szégyellem. Tudom, hogy a gyerek nem sérül, ettől nem. Sőt, megtanulja, hogy vannak a szüleinek szükségletei és érzései, melyeket ő is megtanul megnevezni és kifejezni.
A probléma ott kezdődik, amikor a kiabálás bántó a gyerekre nézve, és ez a bántó, romboló családi légkör állandósul otthon, legalábbis jóval több a hangos szó, mint a nyugodt beszélgetés. Ha folyamatosan emelet hangerővel beszélünk otthon, az jelzi azt, hogy nem vagyunk mi magunk sem nyugodtak, hanem egy állandósult feszült légkörben létezünk. A gyerekek átveszik érzékeny radarjaikkal ezt a feszültséget, és így a viselkedési probléma is állandósul. Ezért érdemes megvizsgálnunk, mennyire vagyunk mi magunk túl stresszesek, feszültek, nem emiatt van e túl sok kiabálás.
Az állandósult feszült légkörben kellemetlen élni és a gyerekek személyiség fejlődése is csorbát szenvedhet, mert nem tud akadálymentesen kibontakozni, hanem egy folyamatos szorongásban, összehúzódva kell léteznie.
Ezen változtatni érdemes, mert hosszú távon így senki nem érzi jól magát a családban, nem lesz harmónia és a viselkedés zavarok is állandósulhatnak. Ez egy ördögi kört indíthat el, mert minél rosszabb a légkör, minél rosszabbul érezzük magunkat, annál többet kiabálunk és így tovább…
A MÁSIK PROBLÉMA AZ ÁLLANDÓ KIABÁLÁSSAL AZ, HOGY JELZI A SAJÁT ÖNKONTROLL KÉSZSÉGÜNK ALACSONY SZINTJÉT IS.
Nem vagyunk ura önmagunknak. Erről korábban már írtam, de a lényeg, hogy minket sem tanított meg senki arra, hogyan tudunk önkontrollt gyakorolni, ezért nem is vagyunk rá képesek, de azt is érezzük, hogy ez így nem jó, nem mehet tovább. Ha gyakran elveszted a fejed, és nem vagy képes uralkodni az indulataidon, hiába szeretnél, újra és újra elszakad a cérna, és kiabálsz, és már nagyon utálod magad emiatt, akkor feltehetően azon túl, hogy impulzív természetű vagy, nem tanultad meg az önkontroll gyakorlását sosem.
A gond ezzel az, hogy így nem fogod tudni megtanítani a gyerekednek sem. Hogyan is tudnád, hiszen ők a példánkból, a tetteinkből tanulnak, azt mintázzák le, és így építik be saját személyiségükbe ezeket a lemásolt képességeket. Ha mi magunk nem vagyunk ennek a képességnek birtokában, akkor nem fogjuk tudni tovább adni sem.
Így aztán ezt a képesség hiányt fogja tovább vinni a gyerekünk a következő generációnak, és ő is csodálkozva áll majd a gyereke előtt, hogy miért ordítok, mikor megfogadtam, hogy soha nem fogok úgy kiabálni a gyerekkel, mint ahogy az anyám/apám tette.
Érdemes a csoportba vagy egyéni mentorprogramba jelentkezned, ha azt érzed, ezzel a területtel problémád van. Ez egy tanulható dolog, és életre szóló tudást szerzel magadnak, sőt, gyerekednek is ezt fogod tudni tovább adni. Mielőbb elkezded, annál biztosabb, hogy már mintázza és beépíti a fejlődő személyiségébe. Ezen kívül hamarosan egy nyugodtabb, harmónikusabb családi légkör alakul ki, melyben minden családtag jobban érzi majd magát és szárnyalhat.
A KÉRDÉS TERMÉSZETESEN ÖSSZETETT. A KIABÁLÁS ÖNMAGÁBAN NEM OKOZ PROBLÉMÁT A GYEREKNEK.
Még az sem, ha csúnya szavak is elhagyják a szánkat egyszer egyszer. Hiszen a káromodásnak feszültség levezető hatása van. Gondolj csak bele, amikor belerugsz kislábujjal a kanapé szélébe. Valószínűleg egy nem egy Petőfi versből fogsz idézni, hanem egy cifra káromkodás hagyja el a szádat. És ezzel nincs semmi gond, a gyerek nem fog ettől sérülni, vagy átvenni, mint rossz szokást. Én szoktam néha csúnya szavakat mondani, kiabálni, ha nagyon feldühít valami, vagy épp belerúgok a küszöbbe.
A kiabálás önmagában nem traumatizálja a gyereket.
Úgy látom, ezzel kapcsolatban nagyon sok a félreértés a szülőkben. Vannak, akik azt gondolják, ha felemelik a hangjukat, kiabálnak a gyerekkel, akkor a gyerek lelke sérülni fog. Ettől függetlenül az impulzivitás és önkontroll készség alacsony szintje miatt mégis újra és újra kiabálnak a gyerekkel.
Aztán persze bűntudatot éreznek, mert azt gondolják, nagy kárt tettek a gyerek lelkében.
Maga a kiabálás nem okoz kárt a gyerekben, ha az ember egyes szám első személyben kiabálva mondja ki az érzéseit és szükségleteit. Pl. NAGYON DÜHÖS ÉS CSALÓDOTT VAGYOK! NYUGALMAT AKAROK!
Nem a szavak hangereje, hanem a minősége, tartalma a kulcskérdés!
Ha halkan, nyugodtan beszélsz, de pl folyamatosan megalázod, kritizálod, minősíted, bántó szavakkal illeted a gyerekedet, akkor elmondhatod magadról, hogy te soha nem emelted fel a hangod, de mégis sérült lesz lelkileg az a gyerek. Ha hangosan, kiabálva adsz hangot az érzéseidnek, de nem minősíted, alázod és bántod a szavaiddal a gyereket, akkor nem fog sérülni az ő lelke. Sőt!
Megtanulhatja azt, hogy a szülő hiteles, vannak érzései és szükségletei, ki tudja fejezni azokat és meg tudja húzni a határait, ha kell, amikor kell. Ez nem egy rossz példa szerintem. Az más kérdés, hogy van, aki hangosan tudja megtenni mindezt, valaki halkabban, nyugodtabban. Ez temperamentum beli kérdés is, ha te is impulzív természet vagy, akkor jellemzően hirtelen csattansz fel, és talán a kiabálástól le is higgadsz és megy minden tovább. Az alma nem esik messze a fájától, a gyerekek sem véletlenül lettek impulzív természetűek, valamelyik felmenőjük biztosan hasonló természettel volt megáldva, lehet, hogy éppen te?
TALÁN TE IS IMPULZÍVABB TEMPERAMENTUM VAGY, ESETLEG ÉRZÉKENY VAGY? LEHET, HOGY CSAK A FOLYAMATOS FÁRADTSÁG, KIMERÜLTSÉG VESZI EL ANNYIRA AZ ENERGIÁDAT, HOGY FOLYTON TÜRELMETLEN ÉS KIABÁLÓS VAGY, HA ÍGY IS LENNE, MINEK PAZAROLNÁL MÉG TÖBB NEM LÉTEZŐ ENERGIÁT ARRA, AMI ELLEN FÖLÖSLEGESEN KÜZDESZ, MERT A MEGOLDÁS MÁSHOL VAN.
Az energiát fordítsd inkább a saját feltöltődésedre, arra, hogy kitaláld, hogyan tudnál több pihenéshez, alváshoz, energiához jutni. Mert ha alapból nem vagy impulzív természetű, akkor biztos, hogy a kimerültség, kiégés és állandó készenlét hozta ki belőled a türelmetlenebb énedet. Ha azt érzed, hogy kipihenten sokkal türelmesebb vagy, akkor ezen kell dolgozni. Azon kívül, hogy nem feszülsz rá a türelemre, ki kell találni, hogyan tudnál többet pihenni. Ebben tudok neked segíteni.
HA ALAPBÓL IS IMPULZÍV TERMÉSZET VAGY (AZ VAGY?), AKKOR A MEGOLDÁS, HOGY ISMERD FEL ÉS FOGADD EL A SAJÁT IMPULZIVITÁSODAT.
A türelmetlenség tagadása saját negatív részünk tagadása.
Mivel ez a saját (bár neked nem tetsző) részed, ezért hiábavaló azon dolgozni, hogy megszabadulj ettől. Nem tudod megváltoztatni. Ahogy korábban többször is írtam, nem változtathatjuk meg a temperamentum vonásainkat, ezek velünk születettek és a személyiségünk részei. Ahogy a gyerekeinké, úgy a mienk is állandó egész életünkben. A személyiség vonásainkat génjeinkben örököltük. Ezekkel a vonásokkal születtünk, ezekkel kell élnünk. Viszont a jó hír az, hogy ami neked most talán negatívnak tűnik, az lehet pozitív. Hogy hogyan?
Elmagyarázom.
Az impulzivitás az, ami miatt hamarabb türelmetlenebbé válunk, kiakadunk és kiabálunk. Gyorsabban felemeljük a hangunkat, ha valaki idegesít. Az intenziv személyiség vonás megkeserítheti az életünket, ha abból az aspektusból nézzük, hogy nehezen tudjuk kontrollálni a viselkedésünket emiatt. Sokszor cselekszünk hirtelen felindulásból, még mielőtt átgondolnánk. Sokszor felcsattanunk és kimondunk olyan dolgokat, amit később megbánunk.
De! Amennyire problémának érzed ezt, annyira lehet az életben a segítségedre ez a vonásod.
Ha elfogadjuk és megtanulunk együtt élni ezzel a személyiség vonással, akkor becsatornázhatjuk egy olyan tevékenységbe, amely felemelő, és inspirál másokat. Sok intenzív ember van a művészek és élsportolók között.
De nem kell olyan messzire menni, a hétköznapi emberek között is biztosan ismersz olyanokat, akik teljes erőbedobással élik és évezik az életüket, a hobbijukat, és pozitív hatással vannak emberekre ezek által. Egy kiváló edző, oktató, vagy zenész például.
Nos, ők azok, akik megtanultak jól bánni ezzel a személyiségvonásukkal.
Alakíthatjuk a viselkedésünket és megtanulhatunk bánni az impulzivitással, de el nem tüntethetjük.
Segítek neked is megszelidíteni és pozitív irányba fordítani.
BIOLÓGIAI FUNKCIÓIK RENDSZERTELENEK, AZ ÚJ INGEREKET ELKERÜLIK, NEHEZEN ALKALMAZKODNAK A VÁLTOZÁSOKHOZ, ÉS HANGULATUK SOKSZOR FESZÜLT, BORÚS. A GYEREKEK KB. TÍZ SZÁZALÉKA TARTOZIK EBBE A CSOPORTBA.
A nehéz temperamentumú gyerekek már pici koruktól kezdve mások. Gyakrabban és hangosabban sírnak, mindenre erős reakciókkal válaszolnak. Egy állandó érzelmi hullámvasút velük az élet. Nehezen állnak rá egy napirendre, az alvás-evés- ürítés rendszertelensége jellemző. Sosem ugyan abban az időben alszik el vagy lesz éhes.
Az intenzitás megmutatkozik az érzelmekben is, ujjongva, kiabálva örülnek, de a negatív érzelmeket is erőteljesen élik meg, ordítva sírnak, gyakoribbak a hisztirohamok, dühkitörések.
Állhatatosság az egyik fő temperamentum vonás, ha valamit a fejükbe vesznek, attól nem lehet eltéríteni őket. Nem lehet nekik nemet mondani, befeszülnek és órákig képesek ordítani.
Gyakori, hogy szuperérzékenyek, ezért könnyen telítődnek az ingerekkel, olyanokkal, amikkel más simán megbirkózik. Nem bírják a hajmosást, ha víz éri az arcukat őrjöngeni kezdenek. Nem engedik levágni a körmüket, hajukat. Válogatósak az ételekben, undorodnak egyes ételektől. Zavarja őket a ruhacímke, a zokni, a sapka, a szoros nadrágszár, a szúrós pulcsi, a fény, az erős napsütés, a szél.
Nagyon energikusak, állandóan mozgásban vannak, ha nem mozoghatnak, pl. autóban egy hosszabb utazás során, előbb utóbb kiborulnak. Ezért nehéz nekik az iskola, mivel a 45 perces órákat végig ülni egy energikus gyereknek maga a pokol.
A nehéz temperamentumvonáshoz tartozik az alkalmazkodó képesség nehézsége, amiről a korábbi posztban írtam, a lassan felmelegedő temperamentumú gyerekek kapcsán. Ami igaz rájuk, az a nehéz temperamentumúakra is igaz lehet.
Ezek a legfőbb vonások, amelyek jellemzőek a nehéz temperamentumú gyerekekre. Ezen kívül még van néhány vonás, ami nem minden nehéz gyerekre jellemző, ezekről még később fogok szót ejteni.
Mivel a fenti vonások általában erősen jelen vannak a nehéz gyerekek személyiségében, ezekkel alaposabban foglalkozunk a mentorprogramban. Azon túl, hogy felismerjük, meg kell tanulnunk kezelni ezeket a vonásokat. Ahány gyerek, annyi féle megoldás létezik, de ha megtanulod velem az együttműködő kommunikációt és azt a szemléletet, ami csapattá és nem ellenségekké tesz benneteket, akkor már semmi sem állhat útjában a sikereteknek!
A TÜRELEM EGY OLYAN TANULÁSI FOLYAMAT EREDMÉNYE, AMI ALATT MEGISMERED SAJÁT ÉS A GYEREKED ÉRZÉSEIT ÉS SZÜKSÉGLETEIT ÉS MEGTANULSZ EZEKNEK MEGFELELŐEN CSELEKEDNI. A TÜRELEM AZ EMPATIKUS HOZZÁÁLLÁS, POZITÍV SZEMLÉLETMÓD ÉS EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓ HATÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEKÉPPEN MAGÁTÓL JÖN LÉTRE. KÖVETKEZMÉNY.
Nem a türelmes hozzáálláson dolgozunk, hanem az empatikus hozzáállást és együttműködő kommunikációt sajátítjuk el, ebben segít neked is a csoportos mentorprogram.
Ennek következményeként türelmesebb leszel, anélkül, hogy erre külön erőfeszítéseket tennél.
És ez annyit jelent, hogy jobb lesz a közérzeted, kevesebb lesz a bűntudatod és az egész családi légkör sokkal pozitívabb lesz. Könnyebben megy minden kommunikáció, szófogadóbbak lesznek a gyerekeid, nem azért, mert egy türelmes anyának jobban szót fogadnak, hanem mert türelmesebben nem száll el az agyad és nem kerülsz bele a vörös zónába, amikor nem tudunk már kreatívan gondolkodni és cselekedni. Ettől óvod meg magad, ha türelmesebb vagy. Erről még később.
Kérlek, fogadd el, hogy nem kell türelmesebbnek lenned ahhoz, hogy jobb anya legyél. Már ettől is türelmesebb leszel.
Nem kell jobban vissza fognod magad, nem kell jobban erőlködnöd, egyáltalán nem kell semmit sem tenned ezzel kapcsolatban, mert a türelem nem úgy jön létre, hogy jobban igyekszik az ember.
A dolog nem ennyire egyszerű, ez tény. De nem kell megijedned. A türelem nem azon múlik, hogy mennyire igyekszünk. Nem elhatározás és erőfeszítés kérdése. Teljesen más oka van annak, ha valaki türelmes. A következőkben erről fogok írni. Addig is: ne legyetek türelmesek!
Ha nem feszülsz rá a türelem kérdésére, akkor energiát szabadítasz fel, amit csomó minden másra tudsz felhasználni. Például arra, hogy fejleszd az önismeretedet és a gyereked megismerését. Vagy csak több minőségi időre a gyerekeddel. Vagy hogy gyakorold az együttműködő kommunikációt, és a szükségleteitekhez illő módszereket találj ki. Ebben is tudok neked segíteni a mentorprogramban, egyéni konzultációkon alaposan bele ássuk magunkat.
Lehet, hogy észre sem veszed, nem is tudatosul benned, de elkezdesz pörögni azon, hogy már megint nem voltál elég türelmes, már megint elszakadt a cérna, már megint kiakadtál valami apróságon. És ostorozod magad, bűntudatod van, mert nem és nem sikerül a türelmesség.
SZERETNÉL TÜRELMESEBB LENNI?
Akkor az első lépés az, hogy ne akarj türelmesebb lenni! Ellentmondásnak tűnik, de ez a kezdeti lépés a fejlődés felé. Ismétlem, fejlődés és nem tökéletesség. Nem tökéletesek szeretnénk lenni, hanem elég jó szülei gyerekünknek. Hiszen nekik nincs szükségük tökéletes szülőkre, ehelyett önazonos, hiteles szülőkre van szükségük. Ezért engedd el a megfelelési kényszert, és ne akarj türelmesebb lenni. Ez csak az első lépés, de lehet, hogy felszabadító, megkönnyebbült érzést hoz.
EGYELŐRE EZT GYAKOROLD: ENGEDD EL AZ ÉRZÉST, HOGY TÜRELMESNEK KELL LENNED. NINCS KELL, NEM KELL LENNED SEMMILYENNEK, AHHOZ HOGY HITELES LEGYÉL, FŐLEG NEM TÜRELMESNEK.
Gondold át, hogy mennyi energiát pazarolsz el arra, hogy türelmes próbálsz maradni, vagy milyen sok energiát emészt fel, hogy állandóan emészted magad azon, hogy nem voltál elég türelmes, már megint. Pörögsz rajta, este nem alszol, gyötör a bűntudat.
Ki mondta, hogy akkor leszel jó anya, ha türelmesebb leszel? Ha soha nem lesz egy hangos szó a házban, ha a gyerek (amúgy halálra idegesítő) akcióit egy zen mester nyugalmával fogadod?
Ehhez nem türelemre van szükséged, hanem lobotómiára vagy napi egy üveg vodkára.
Halljuk ezt a jó tanácsot, ami majd segít rajtunk és biztosan nem fogunk többet kiabálni, dühöngeni, kiakadni, ha megfogadjuk. Hát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem lenne senki ebben a csoportban, mindenki egyszeriben türelmes lenne, ha rájönne, hogy csak meg kell fogadni, mától türelmes leszek, ígérem és hipp hopp, varázs ütésre működne a dolog.
Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Egyszerű, de azért nem ennyi, hogy határozzuk el és kész. Sőt, az elhatározás egy zsákutca, az a tapasztalatom.
Hogy miért? Mert az ember hamar rájön arra, hogy nem elég türelmes, látja, hogy naponta kiakad, kiabál, olyat tesz, amit megbán. És érezzük, hogy ez nem jó.
Nem kell azt mondani, hogy legyünk türelmesek, erre magunktól is rájövünk. De ha még a környezet is ráerősít, hogy legyél türelmesebb, akkor majd türelmesebb leszel, akkor elkezdünk erre a témára ráfeszülni, és görcsösen, egyre jobban akarunk türelmesek lenni, és annál jobban nem megy.
Mert a ráfeszülés pont az ellenkezője annak, ami a türelmességhez vezet. Folytatom!
A nehéz temperamentumú gyerekekkel nehéz az élet. Nehezebb őket nevelni, mint a könnyű, vagy vegyes temperamentumú gyerekeket.
Ezért jogos az irigység érzése bennünk, ami néha felülkerekedik azon, hogy amúgy olyan csodálatos, kreatív, ügyes, okos gyerekünk van. De miért ilyen nehéz? Egyikünk sem úgy készül a gyereknevelésre, hogy ez lesz élete legnagyobb kihívása, egy olyan állandó harc és küzdelem, ami a nap 24 órájában tart. Pihenő nap nélkül. Nem ezt vártuk. Ez az első akadályunk, amivel küzdenünk kell. Hogy nem ezt vártuk. Nem erre a filmre fizettünk be.
A gyerekek kb. 15%-a lassan felmelegedő temperamentumú gyerek.
A TESTI MŰKÖDÉSEIK MÉRSÉKELT SZABÁLYOSSÁGA, AZ ÚJDONSÁGOKRA ADOTT ENYHE NEGATÍV REAKCIÓK ÉS A LASSÚ ALKALMAZKODÁS JELLEMZI ŐKET.
Ezek a gyerekek befeszülnek, ha váltás történik, vagy valamilyen újdonság történik velük. A váltás nem csak tevékenység váltásra értendő, hanem mindenre, ami változás. Vannak kisebb és nagyobb váltások, pl a felkelés is egy váltás, az alvásból az ébrenlétbe. Váltás kimenni a fürdőszobába, felöltözni, beszállni a kocsiba, kiszállni, elkezdeni az evést, befejezni, a délutáni alvás, stb. Az átlagos, vagy vegyes temperamentumú gyerekek a legtöbb váltást észre sem veszik, vagy könnyedén megugorják az akadályokat. A lassan felmelegedők viszont nehezen alkalmazkodnak, utálják a meglepetéseket. Előzetes figyelmeztetésre van szükségük a tevékenységváltásoknál. A siettetés pedig csak ront a helyzeten. Az alkalmazkodóképesség gyengesége okozhatja a mindennapos harcokat közted és a gyereked között.
Ezek a gyerekek kiborulnak, ha helyettesítő óvónő van a csoportban, vagy ha a megbeszélt program elmarad, vagy módosul. Nehezen állnak rá az évszakváltásra, nyári melegben még hosszúnadrágban mászkálnak de az első hideg beköszöntével még mindig rövidnadrágban menne oviba.
A napirendi pontok is váltások, a játék után vacsorázni menni nagy nehézséget jelent ezeknek a gyerekeknek.
Ha a te gyereked is lassan felmelegedő, akkor fel kell készülnötök az átmenetekre. Meg kell tanítanod neki, hogyan készülhet fel ő maga is ezekre. Sok féle módon fel lehet készülni, ezekről bővebben is tanulunk a mentorprogramokon, az egyik legfontosabb, amit tehetsz, a megjósolható rutinok kialakítása. Napirend, amivel előre láthatja, mikor mi fog történni. Így felkészülhettek az átmenetekre és könnyebben vehetitek az akadályokat.
Nagyon boldog új évet kívánok nektek! Nekünk nagyon jól kezdődött, imádom ezt a tavaszi időt. Nem is volt itthon maradásunk, a többiek még itthon regenerálódtak Gyűltek kincsek is. Külön történettel mindegyik, őskori állat bőre lehet? A lányom szerint a nád szálban benne van a természet illata. És eszébe jutott egy régebbi sátorozás élménye az illatról. Tudtátok, hogy a legtöbb emléket illatokhoz kötötten tudjuk tárolni és előhívni?
Az egyik központi eleme a mentorprogramnak az önkontroll gyakorlása. Mi is pontosan az önkontroll?
Az önkontroll képessége az, hogy képesek vagyunk megőrizni a hidegvérünket akkor is, amikor a legjobban feldühít a gyerekünk, amikor elszakad a cérna. Ha fel is idegesítettük magunkat, akkor is egy kontrollált mederben tudjuk tartani az érzéseinket. Nem öntjük a szaros vödröt a másik nyakába, hanem tudatosan cselekszünk, és megfelelő óvintézkedéseket, megelőző lépéseket teszünk. Tehát mielőtt ordítani kezdenénk a gyerekkel, mert kihúzta a gyufát és végleg elfogyott a türelmünk, megtesszük azokat a lépéseket, amelyekkel elkerülhetjük a saját hisztirohamunkat.
Mert ez valójában a mi dühkitörésünk, a saját, kontrollálatlan érzelmi lavinánk, amely eláraszt és rombol. Mivel a dühkitörést a kitörés pillanatában már nem lehet megállítani (felnőtt és gyerek esetében sem), és kontrollálni sem tudjuk ilyenkor magunkat, olyat tehetünk, amit soha nem akarnánk tenni, és amire később nem leszünk büszkék. Ami rombolja az önbecsülésünket és a magunkról alkotott pozitív anya képét. Hogy tehet ilyet egy jó anya? Bűntudatot okoz és minél többször történik meg, annál mélyebbre kerülünk az önmarcangolás gödrében.
MIÉRT KÜZDÜNK VELE MI MAGUNK IS?
Mert sokunknak soha nem tanították meg, amikor kellett volna. Az önkontrollt kisgyerekkorban kellett volna megtanulnunk, úgy, hogy látjuk egy felnőttől, hogyan gyakorol ő maga is önkontrollt. Ilyen kevesünknek adatott meg. Valószínűleg a szüleinknek sem volt kitől megtanulni ezt. A probléma pedig tovább adódik generációról generációra. A mi gyerekünk is ugyanilyen tehetetlenül fog állni majd a saját gyereke előtt és nem fogja érteni, hogy történhetett meg az, amiről azt gondolta, ő soha nem tenne ilyet. Kiabálni a gyerekkel? Megütni? És mégis, megtörténik újra, meg újra. Amíg valaki azt nem mondja, elég. Tanulom az önkontrollt és megtanítom ezt a gyerekemnek is.
AZ GYEREKNEVELÉS A LEGJOBB ÖNISMERETI ÚT, DE EZ FORDÍTVA IS IGAZ.
Minél jobban ismerjük magunkat (és a gyerekünket), minél többet fektettünk önismeret fejlesztésbe, annál többet tudunk átadni gyerekünknek. Mivel a gyerekek példákon keresztül tanulnak (erről még sok szó fog esni), ezért megtaníthatjuk a gyerekünknek azáltal az önkontrollt, hogy saját magunk is jobbá válunk ebben és gyakoroljuk. Ez máshogy nem megy.
A GYEREKEK TÖBBSÉGE KÖNNYŰ TEMPERAMENTUMÚ; ÉLETTANI MŰKÖDÉSEIK SZABÁLYOSAK (EVÉS, ALVÁS). KÖNNYEN KIALAKUL, ÉS TARTHATÓ A NAPI RUTIN. MÁR PICI KORUKBAN IS KEVESET SÍRNAK, KÖNNYEN MEGNYUGTATHATÓAK. ÉRDEKLŐDÉSSEL, NYÍLTAN FOGADJÁK AZ ÚJ DOLGOKAT, JÓL ALKALMAZKODNAK A VÁLTOZÁSOKHOZ, PL. KÖNNYEN BESZOKNAK AZ INTÉZMÉNYBE, HANGULATUK ÁLTALÁBAN POZITÍV.
Ők a szomszéd gyerekei. Szerencsés esetben a tesók.
Van egy sztorim róluk. Amikor én már két kis eleven gyerek anyukája voltam, fölénk költöztek albérletbe egy család, ahol a nő a harmadik gyerekét várta, a két kisebb 2 és 4 évesek voltak. Nagyjából, mint az enyémek akkor. Már nagy pocakja volt és még sokat kellett takarítania az előző lakó után, így a kicsiket leengedte a közös udvarunkra, játszani. Beszólt nekem, hogy legyek kedves néha kinézni az ablakon a gyerekeire, mivel ő takarít. Az én konyha ablakom pont az udvarunkra nézett. Mondtam, hogy persze, de közben teljesen megrökönyödtem, hogy meri ott hagyni felügyelet nélkül a gyerekeket az udvaron, hiszen a kertkaput simán ki tudják nyitni (nem zárható) és különben is, bármi történhet, legalábbis az én két gyerekem kb. tíz másodperc múlva már az utcán lennének, vagy ki tudja hol, vagy épp egymást ütnék homokozó eszközökkel. Nem, ez nálunk teljesen elképzelhetetlen lenne. Figyeltem is a kis manókat rendületlenül, de ők nem csináltak semmit. SEMMIT, csak ültek és játszottak valamivel, bogarásztak a fűben, nézelődtek, beszélgettek. Nem akartam hinni a szememnek, de kb. egy órát elvoltak így, amíg az anyjuk értük nem jött és felvitte őket.
AZÓTA MÁR TUDOM, HOGY ŐK A KÖNNYŰ GYEREKEK.
Sosem ordítanak hangosan, ha netán mégis eltörik a mécses, akkor is csak halkan pityeregnek és ha anyukájuk megöleli őket, akkor gyorsan megnyugszanak, és szinte azonnal elmúlik a borús kedvük. Könnyen visszazökkennek a játékba, vagy épp egy másik tevékenységbe fognak. Nincs gondjuk az átmenetekkel, azzal, ha fel kell kelni, fel kell öltözni, fogat kell mosni, ki kell menni a mosdóba, be kell menni a konyhába reggelizni, ki kell menni az ajtón, be kell szállni a kocsiba, és az ovinál ki kell szállni, majd bemenni a kapunk, levetkőzni és bemenni a csoportszobába. Ez mind mind átmenet. A könnyen alkalmazkodó gyereknek ez semmiség, simán veszi az akadályokat. Fáradtan előfordul némi ellenkezés, de könnyen el lehet terelni róla a figyelmét azzal, hogy pozitív dolgokra irányítjuk, pl otthon vár egy finomság, segítesz majd nekem, sütünk palacsintát, meg fogunk állni a játszótéren, beugrunk a boltba és segíthetsz vásárolni. Vidáman ugrándoznak mellettünk a boltban, és ha azt mondjuk, most nem veszünk Barbit, csokit, kisautót, akkor egy kis morcos arc vágás után tovább lépnek ezen a megrázkódtatáson. Az esti rutin könnyedén zajlik, szívesen beugranak a kádba, elég egy kis hab vagy pár játék a vízbe. Persze, őket is kell noszogatni, vagy segíteni a fogmosásban, ha már fáradtak, és kisebb sírás is előfordulhat, de ez már biztosan a totális kifáradás jele, ilyenkor a legjobb gyorsan ágyba bújni és egy rövid mese után már álomba is szenderül a könnyű gyerek. Az éjszakát átalussza, ritkán ébred fel rossz álmokra.
Velük minden könnyedén megy, rájuk sosincs panasz az oviban, és őket könnyű szeretni, népszerűek, óvónénik, nagymamák kedvencei.
Kinek van könnyű temperamentumú gyereke?
A folytatásban hozom a következő típust, ami a vegyes temperamentum.
Miért fontos ismernünk a gyerekünk temperamentumát?
A temperamentum öröklött dolog, akár a szemünk színe. A pszichológusok megfigyelése szerint bizonyos emberek még a leghétköznapibb eseményekre is érzelmi kitöréssel reagálnak, míg mások a leginkább emberpróbáló körülmények közt is higgadtak maradnak. Ezek a különbségek láthatóak már kisgyermekkorban, sőt a születéskor megjelennek, és az egyén egész életén át meghatározó karakterjegyek maradnak.
Ez a személyiséget alapjaiban meghatározó dolog a temperamentum.
A temperamentum öröklött, és az életünk során nem sokat változik. Mindenkinek megvan a maga sajátos temperamentuma, egyedi stílusa.
Fontos, hogy nincs jó és rossz temperamentum!
Minden temperamentum jellemzőnek megvannak a negatív és pozitív aspektusai. A célunk, hogy az intenzív vonásokat pozitív irányba tereljük, kibontakoztassuk, hogy az előnyére válhasson.
A szülők szerepe a döntő abban, hogyan segítenek a gyereküknek az egyes személyiség jellemzőjüket a lehető legideálisabb módon kibontakoztatni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ismerik ezeket a jellemzőket, tehát a gyerekük temperamentum jellemzőit.
Ezen ismeretek birtokában olyan egyénre szabott módszereket tudunk alkalmazni gyerekeinknél, melyek működnek! Mivel minden gyerek más (nem csak a nehéz temperamentumúak), ezért azt vallom, hogy nincs egy egyetlen CSODAMÓDSZER, ami mindenkinek beválik. Nem hiszek a gyerek megváltoztatásában.
Csakis a szülők tudnak változtatni, és ennek következményeként változik a gyerek viselkedése. Ez tanulható, és nem olyan nehéz, mint ahogy elsőre tűnik. Apró lépésekben haladhatunk, de már kis változás is hozhat azonnali pozitív változást!
Ez egy elég összetett dolog. Arra jutottam, hogy ezt a legyek mindig türelmes dolgot engedjem el. Irtózatosan túlzó elvárás az magunkkal szemben, hogy legyünk MINDIG minden helyzetben türelmesek és szelíden, mosolyogva közeledjünk a gyerekünkhöz, bármilyen nagy a káosz. Szerintem a gyerekünk egy idő után azt hinné, egy robottal él együtt, elég életidegen lenne, nem?
A gyerek nem fog attól sérülni, ha látja, a szüleinek is vannak érzései, és ők is kijönnek néha napján a sodrukból, ők is emberek. Egyszerűen lehetetlen mindig türelmesnek lenni. (VAn, akinek sikerült? )
Vannak fárasztó napok, és hetek, és alvás nélküli éjszakák, amik a legtürelmesebb emberből is egy idegroncsot csinálnak. És vannak azok a nehéz természetű gyerekek, akik sokkal jobban bírják cérnával, mint egy hullafáradt anya. (Kinek ismerős?)
Vannak túlélő napok, mi így hívjuk a férjemmel. Ilyenkor a következetesség úgy érvényesül, hogy következetesen következetlenek vagyunk. Tudom, hogy úgysem bírnám cérnával a két és fél órás hisztit, ezért bele sem megyek, hanem engedek, amit amúgy nem szoktam, vagy tudom, hogy nem kellene. De ez abban a percben, azon a napon az életemet menti meg. És a családi légkört. És a többi gyerek ép elméjét. És az enyémet. Ez a jelenlegi vírushelyzet is elég sokszor rákényszerít arra, hogy elengedjek dolgokat. Ez nem is olyan egyszerű, a mai napig van, hogy bűntudatot érzek. De tudom, hogy nem kellene. Igaz a mondás, miszerint régen elveim voltak, most már gyerekeim vannak. Kitartás mindenkinek!
Tény: Az ADHD már több, mint 50 éve ismert rendellenesség. De mivel még viszonylag új kórkép, ezért sokan megkérdőjelezik, valódi betegségről van-e szó. A folyamatosan futó kutatásoknak köszönhetően a szakemberek egyre inkább tisztában vannak a tünetekkel, így egyre könnyebb a felismerése. Ez a magyarázat arra, hogy egyre több gyerek kapja meg a diagnózist. Bár a pontos okokat még mai napig sem tisztázták, az eddigi eredmények alapján genetikai hátterű, örökölhető, veleszületett állapotnak vélik a kutatók, ami az agy eltérő működésével jár.
2. Tévhit: Ha a gyerek csak figyelmetlen, ábrándozik, nem lehet ADHD-s.
Tény: Az ADHD fiúknál 2-3-szor gyakrabban fordul elő, mint lányoknál. Nem minden esetben jár együtt hiperaktivitással (túlmozgás), lányoknál jellemzőbb hogy a figyelemhiány a vezető tünet, az impulzivitás és a hiperaktivitás hiányzik. Emiatt lányoknál gyakrabban fordul elő, hogy rejtve marad, vagy téves diagnózist kapnak.
3. Tévhit: Az ADHD-t a helytelen táplálkozás, a sok cukor, ételszínezék, mesterséges aromák esetleg a glutén fogyasztása okozza.
Tény: Nincs egyértelmű ok-okozati összefüggés a táplálkozás és az ADHD tünetei között, de a tapasztalatok szerint a tüneteket súlyosbítják például a cukrok, a fehér liszt, a színezékek.
4. Tévhit: Az ADHD-t a nem megfelelő szülői nevelés okozza. A gyerek egyszerűen csak neveletlen, elkényeztetett.
Tény: A szülői nevelés minősége nincs összefüggésben az ADHD kialakulásával. Viszont nagyon fontos az ADHD-val küzdő gyerekek számára a megfelelő szülői támogatás, pozitív nevelői attitűd.
5. Tévhit: Biztosan nem ADHD-s a gyerekem, hiszen hosszan képes elmélyülni a kedvelt játéktevékenységeiben.
Tény: Az ADHD-s emberek is képesek koncentrálni és elmélyülni azokban a tevékenységekben, amelyek számukra élvezetesek, érdekesek. A probléma náluk azokkal a dolgokkal van, amiket muszáj elvégezni.
6. Tévhit: Az ADHD meggyógyítható, bizonyos terápiákkal teljesen megszüntethető.
Tény: Az ADHD nem múlik el, nem gyógyítható meg. Az egész élet során végig fennmarad. Bár a tünetek felnőttkorban változhatnak, enyhülhetnek. A vizsgálatok szerint a gyermekként diagnosztizáltak csaknem kétharmada felnőttkorban is jelentős nehézségekkel küzd.
7. Tévhit: Az ADHD-s gyerekek alacsonyabb intelligencia szinttel rendelkeznek, mint társaik.
Tény: Az ADHD nincs összefüggésben az intelligenciával. De a tünetek miatt az egyébként jó intellektussal rendelkező gyerekek általában nem tudnak a képességeiknek megfelelően teljesíteni. Ezért szükségük van a speciális fejlesztésekre, támogatásra.
8. Tévhit: A gyógyszer teljesen megszünteti a tüneteket.
Tény: Ritka, hogy a gyógyszeres kezelés önmagában megoldja a problémát. Bár a gyógyszer nagymértékben csökkentheti a tüneteket, a legjobb eredmény mégis úgy érhető el, ha egyéb terápiákkal együtt alkalmazzuk. Ilyen terápia lehet pl. a neurofeedback tréning, viselkedésterápia. Elengedhetetlenül fontos emellett a támogató családi háttér és a gyermek igényeihez igazodó intézmények kiválasztása.
9. Tévhit: Az ADHD-s diákoknak tanulási nehézségeik vannak.
Tény: Az ADHD nem tanulási rendellenesség, a nemzetközi besorolásban sem itt található. Önmagában az ADHD nem teszi szükségessé egy tanuló speciális oktatását. Abban az esetben részesül a tanuló speciális oktatásban, ha meghatározták, hogy tanulási nehézségei is vannak. Ez sajnos gyakran előfordul.
10. Tévhit: Az ADHD-t a gyerekek kinövi felnőtt korukra.
Tény: Az ADHD tünetei felnőtt korra általában mérséklődnek. Akár tünetmentessé is válhat, ha megtanulja kompenzálni a nehézségeket. Felnőttként a hiperaktivitás más formában mutatkozik meg, például belső nyugtalanság, munkamánia, állandó tettvágy jellemző az egyénre. A figyelemzavar általában megmarad felnőtt korban is.
11. Tévhit: Az ADHD-s gyerekek nem lehetnek sikeresek az iskolában és az életben.
Tény: A hiperaktív gyerekek gyakran átlagon felül teljesítenek bizonyos részképességek területén, mint például a rövidtávú memóriatesztekben és a szókincspróbákban. Sokszor kivételes tehetségűek egyes területen, azonban a nem megfelelő viselkedésük miatt a környezetük negatív hozzáállása, és a beskatulyázás miatt ezek a képességek nem kerülnek a felszínre. Emiatt kiemelten fontos a türelem, a helyes, szeretetteljes nevelés, támogató családi háttér. Így negatív tulajdonságaikból előnyt kovácsolva sikeres emberekké válhatnak.
A mai szülők tömegesen állnak szemben olyan problémával a gyereknevelés terén, hogy nem képesek gyerekeikre hatást gyakorolni, tehetetlennek, bizonytalannak és elveszettnek érzik magukat. Pedig az utódnevelés mindig is az élet része volt, és nem volt szükség szakkönyvek olvasására ahhoz, hogy a szülők megfelelően tudjanak gondoskodni gyermekeikről. Manapság azonban valami megváltozott. Egy új kor küszöbén állunk. Manapság szülőnek lenni sokkal nehezebb, mint a régi időkben, azért, mert hiányoznak a hagyományok, a tradíció, amin a nevelés korábban alapult. A gyereknevelési módszerek generációról generációra öröklődtek és senki sem volt, aki megkérdőjelezte volna azokat, vagy más módszereket szeretett volna használni. Miért is akart volna, hiszen működött. A gyerekek tudták, hogyan viselkedjenek a felnőttekkel, a szülők is tudták a dolgukat, hogyan bánjanak gyerekeikkel. Magabiztosan képviselték ezeket az értékeket a szülők, csakhogy ezek az értékek és hagyományok egy korábbi úgynevezett autokratikus társadalmi rendben voltak érvényesek. A régi módszerek nem illenek bele a mai kor demokratikus társadalmi struktúrájába. A demokrácia térhódításával szükségszerűen együtt járt az egyenértékűség értékének megjelenése, ami a gyerekekre is vonatkozik. Valójában a demokrácia az emberi viszonyok átalakulását is magával hozta. De ez együtt jár azzal is, hogy a hagyományos gyereknevelési eszközök már nem működőképesek, helyettük újakat kell használnunk.
Igen, de sajnos a legtöbb szülő még emlékszik (ha nem, akkor a nagyszülők emlékeztetik) a régi korok jól bevált nevelési módszereire. És sokan hisznek benne, hogy ugyan úgy működhet, mint régen, de ez nem így van. Sok nevelő még mindig hisz a jutalmazás és a büntetés hatásosságában. Pedig a külső kényszerítéssel lehetetlen célt érni egy demokratikus társadalmi rendszerben. A kívülről jövő hatásgyakorlást fel kell váltania egy belső indíttatásból eredő késztetésnek. A legtöbb szülőnek és nevelőnek azonban fogalma sincs arról, ez mit jelent a gyakorlatban. Összefoglalva ma a generációk harcát éljük, mely harc feladására szólít fel Maria Montessori, aki egyike volt azoknak, akik felismerték ezt a tényt.
A szülők manapság a legegyszerűbb konfliktus megoldását is problémásnak érzik. A kényszerítő módszerek legfeljebb rövid távú eredményt hoznak. A legtöbb szülő azt gondolja, az a feladata, hogy harcoljon a gyerekkel. Sokan szkeptikusak abban, hogy a konfliktus megoldás ma már csak a kölcsönös tisztelet alapján lehetséges. A gyerek fog innentől kezdve irányítani? Hát nem így is már a fejünkre nőtt, így is kezelhetetlen? Gondolják. Igazság szerint azonban a harc abbahagyása nem jelent engedékenységet, bár sokan ezt értik alatta és ezt is teszik. Ennek az oka sok esetben az, hogy sokan már érzik, értik, hogy nem működik a régi módszer, de nem tudnak helyette jobbat, a régit pedig nem szeretnék használni. Egy kicsit elveszettek vagyunk most ebben a kérdésben. A modern demokráciák első példája az Egyesült Államok volt a XVIII. század végén. Mivel ők jóval előrébb járnak a demokratikus fejlődésben, ezért a gyereknevelési kérdésekben is sokkal kiforrottabban gondolkoznak már, mint mi. Érdemes tanulni tőlük, átvenni a már bizonyított és működő módszereket, melyek lassan lassan, de hozzánk is megérkeztek, de még nem terjedtek el.
Könyvemben igyekszem a modern szemlélettel hozzáállni a témához, és a legújabb nevelési módszerekkel ismertetni meg az olvasó szülőket, remélve, hogy sokatoknak segítséget jelenthet. Én magam is folyamatosan tanulom az új módszereket és természetesen alkalmazom saját gyerekeimen, így azonnal érkezik visszajelzés a módszer hatékonyságáról. A továbbiakban is igyekszem több posztot, cikket is írni a témában, körbejárom a különféle új módszereket. Kövess engem, ha téged is érdekel a téma! Köszönöm!
Forrás: A bátorító nevelés alapjai Szerk: Brezsnyánszky László
Nehéz gyereket nehezebb nevelni… Ezt a mondatot tavaly előtt egy szakmai előadáson hallottam. Egy gyermekpszichiáter kezdte így az előadását. És akkor engem nagyon szíven ütött. Hirtelen, megmagyarázhatatlan módon mosolyogni kezdtem, és úgy éreztem, mázsás súly esett le a szívemről.
Azóta rájöttem, hogy mi történt ott az előadáson. Valaki (még hozzá egy szakember!) kimondta azt, amit én tudtam, de nem mertem elhinni. Hiába vagyok szakember tizenöt éve, nem bíztam magamban eléggé. Nemhogy az igazam mellett kiállni nagyközönég előtt, de még a szűk környezetemben sem mertem hangozatni.
De ott megvilágosodtam! Nekem TÉNYLEG igazam van!
Nehéz gyereket nevelni VALÓBAN nehezebb, mint egy átlagos gyereket. A sok éven át tartó szégyenérzés és bűntudat hirtelen szertefoszlott. Rájöttem, hogy amit a közvetlen környezetemtől kaptam, nem segített, sőt! Még mélyebbre taszított a bűntudat és az önhibáztatás gödrében. Mindenki szerint én voltam a hibás, én rontottam el a gyereket.
Végre rájöttem, hogy ez NEM igaz! Hinni kezdtem magamban és a gyerekeimben.
Elhatároztam, hogy segíteni fogok azoknak a szülőknek, akik hasonlóan küzdenek, mint én, nehéz gyerekeikkel.
Ha érdekel a történetünk és a mi megoldásaink, akkor kattints a linkre és olvasd el az ebookom!
A karácsony az egyik kedvenc időszakom. Imádom a várakozás hangulatát, a megnyugvást. Sajnos ez a gyerekek mellett nehezen valósul meg, de már évek óta visszavettem a pörgésből. Régebben éjfélkor még bejglit sütöttem, hogy készen legyen minden a nagy napra. Ma már inkább arra figyelek, hogy mindenki érezze jól magát, együnk finomakat, játszunk, legyünk együtt és pihenjünk is eleget. Hiszen nem tart soká a szünet, mehetünk vissza a mókuskerékbe. Mikor töltődjünk fel, ha nem a szünetben?A karácsony viszont nem éppen pihentető és stresszmentes egy nehéz temperamentumú gyereknek. Hiszen rengeteg frusztráló dolog történik ilyenkor. Felborul a megszokott napirendünk (mert tovább alszunk, ők is, mi is), más, furcsa, szokatlan ételeket főzünk. Jönnek hozzánk látogatók, vagy mi megyünk vendégségbe, vagy utazunk el a mamához (idén ez a vírus miatt kimarad persze). Sok időbe és néhány elrontott ünnepbe telt, mire rájöttem, hogyan tudnám csökkenteni a gyerekek számára a stresszt és a kiborulásokat. Néhány évig minden karácsonyi családi képen sírt valamelyik gyerek az ajándék bontás után, vagy előtt. Most már tudom, hogy milyen trükkökkel tudjuk ezt elkerülni. A legfontosabb, hogy ne legyen túl sok és túl nagy meglepetés. A karácsonyi ajándék miatt már hetekkel korábban izgatottak a gyerekek, és persze vannak vágyaik, elképzeléseik, mit is fognak kapni. Nagyjából mindegy, hogy megkapják e azt, amire vártak, vagy mást kapnak, a fa alatti kiborulás a hetek óta felgyűlt feszültség miatt történik meg. Ezt előre látással csökkenthetjük minimálisra. Mi elmegyünk ilyenkor néhány héttel karácsony előtt bevásárló központba, játékboltba és választhat magának ajándékot mindenki, vagy az internetről kinézheti, amit szeretne kapni. Ezt meg is beszéljük, vagy akár meg is vesszük együtt. Persze nem kapják meg, de így már egy szorongással kevesebb, hogy vajon meglesz e amit ő kért. Lesz is meglepetés, nem is. Az ajándékozás idejét is sokáig kísérleteztük. A reggel nem igazán jó, mert akkor már este sem tudnak elaludni az izgalomtól, de reggel biztosan hajnalok hajnalán kiugranak az ágyból. Az esti időszakban már túl fáradtak, biztos a kiborulás. Legjobb napközben, esetleg ebéd után, egy séta vagy alvás után érkezzen meg az ajándék a fa alá. Ez egy kis logisztikát igényel, az egyikünk sétál velük, amíg a másik elrendezi a csomagokat, gyertyákat, csillagszórót. Ha még alszanak délben, akkor ez nagyszerű alkalom a fát feldíszíteni!Ha lehet, akkor minden nap sétálunk, ha hó van, akkor persze lehet szánkózni, hóembert építeni, lehetőleg minden nap kimegyünk levegőzni. Az ünnepi ételek nagyon csábítóak, de a nehéz gyerekek nem szeretik az újdonságokat, általában bele sem kóstolnak. Ezért a felnőttek számára általában külön étel készül, apa főzi a halászlét, vagy sült libát, kacsát, én pedig a gyerekeknek a megszokott ételükből valamelyiket. Persze, mindenki ehet bármiből, lehet kóstolót is kérni. Sütiből is készítek mindig mindenkinek kedvecet, amit tudom, hogy szeretnek, és mellé valami újat, különlegeset is. Ilyenkor van idő, és szeretnek ők is a konyhában segédkezni a sütésben. Idén biztosan kimarad a vendégeskedés, de ha mégis jön valaki, vagy mi megyünk valahová, akkor is van lehetősége a gyerekeknek elvonulni a saját szobájukba, pihenni, egyedül lenni. Bár a tv nem sok pozitív hatással bír, mégis bevetjük, ha már nagyon szorul a hurok. Segíthet megnyugodni egy hisztiző gyereknek, és rövid ideig nem okoz nagy károkat, annál több kisimult idegrendszert, ha mi addig iszunk egy kávét a párunkkal. :-)
Mindenkinek nagyon boldog, békés ünnepvárást kívánok!
Azt már régóta tudjuk, hogy a gyerekek nem "tiszta lappal" jönnek a világra. Sok dolgot öröklünk, genetikánk meghatároz egy sor dolgot már a fogantatásunkkor. Így van ez a temperamentummal is. Ez is veleszületett adottságunk, ugyan úgy, mint a szemünk színe, vagy a nemünk. Már Hippokratészt is érdekelte, hogy vajon miért vannak bizonyos tulajdonságokban egymásra hasonlító emberek. Ő különböztetett meg először személyiségtípusokat. Azóta rengetegen foglalkoztak a személyiség, és a temperamentum kérdésével, máig kutatott területek ezek.
A temperamentum tehát velünk született adottság. Nem megváltoztatható. A temperamentum, emberi karakter, vagy nevezhetjük vérmérsékletnek, a személyiség meghatározó része. Nem maga a személyiségünk, de nagyban befolyásolja az embert abban, hogyan viselkedik, miként reagál egyes helyzetekben.
Alexander Thomas és Stella Chess kutatók több, mint száz kisgyerek alapos és hosszú éveken át tartó megfigyelése alapján három temperamentum típust különítettek el. Szerintük már egészen korán, 2-3 hónapos korban megmutatkoznak a temperamentum sajátos jellemzői a gyerekeknél.
A könnyű temperamentumú gyerekek élettani működései szabályosak. A kicsik érdeklődéssel, nyíltan fogadják a környezetükben megjelenő új dolgokat, jól alkalmazkodnak a változásokhoz, hangulatuk általában pozitív.
A nehéz temperamentumú gyerek ennek épp az ellenkezője. A biológiai funkciói rendszertelenek, az új ingereket elkerüli, nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, és hangulata sokszor feszült, borús.
A lassan felmelegedő temperamentumú gyerekek testi működések mérsékelt szabályossága, az újdonságokra adott enyhe negatív reakció és a lassú alkalmazkodás jellemzi őket.
Bár ezeket az információkat fél évszázada tudjuk, még mindig erősen tartja magát az a nézet, hogy a gyerekek neveléssel megváltoztathatók. Nagyon sok gyerekneveléssel kapcsolatos könyvben olvasok olyanokat, hogy pár nap alatt új gyereket kapsz, ha kipróbálod azokat a tanácsokat. Még mindig a szülő az első számú hibás, ha a gyereke nem olyan, mint az átlag. És ezt sajnos a legközelebbi hozzátartozóktól, rokonoktól is megkapjuk. De az intézményektől is. Lassan már mi magunk is elhisszük, hogy mi rontottuk el, rossz anyák vagyunk! Pedig nem így van, egyszerűen csak nehéz temperamentumú gyerekünk van, akit nehezebb nevelni, mint az átlagos, könnyű temperamentumú gyerekeket.
Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy két testvér mitől lehet ennyire különböző, ugyan azon nevelés, családi környezet ellenére. Ha érdekel a folytatás, mi jellemző még a nehéz temperamentumú gyerekekre, hogyan élünk túl mi, két nehéz és két könnyű gyerekkel, elolvashatod az ebookomban!
Tegnap délután az oviban az egyik óvónő azzal fogadott, hogy nagyon megdicsérte a fiamat, mert kitartóan dolgozott a barkács foglalkozáson. Mondtam neki, hogy milyen hálás vagyok, mert kevés dicséretet kapunk sajnos. Erről a címkézés jutott eszembe. Hihetetlen, hogy a szavak hatással vannak a személyiségünk alakulására. Kutatások szerint csupán szavakkal megváltoztatható az agyműködésünk. Attól függően, hogy pozitív vagy negatív jelentésű szavakat használunk, pozitív vagy negatív irányban is változhat az agyműködésünk. A negatív szavak, gondolatok stresszhormon termelődést idéznek elő és hosszútávon depresszióhoz is vezethetnek. Most képzeljük el, hogy a gyerekünk, aki nehezen nevelhető, hisztis ( már eleve ezek a jelzők is negatívak), milyen jelzőket, szavakat kap tőlünk és a környezetünktől? Mit szoktunk rá mondani, amikor nem viselkedik úgy, ahogy szeretnénk? Amikor kihoz minket a sodrunkból? Hogyan jellemzik a pedagógusok őt az oviban? A rokonok? Nagyszülők? Testvérek? Sajnos, ha belegondolok, bizony sokszor több a negatív jelző, mint a pozitív. Arról nem is beszélve, hogy ezek a szavak, jelzők önmagukat beteljesítő jóslatként működnek. Sajnos sokszor észre sem veszem, és kicsúszik a számon, pl. hogy elegem van már belőled, idegesítő vagy, ne legyél már béna, stb. :-( Persze, amikor ideges vagyok, később meg bűntudatom van miatta. Erről a fontos témáról is olvashattok majd az ebookban. Milyen hatásai vannak a szavainknak és hogyan tudunk ezen hatékonyan változtatni. Mindenkinek szép napot! ha szeretnétek további hasznos dolgokat olvasni tőlem, iratkozzatok fel a hírlevélre itt!
Oszd meg a cikket, ha tetszett és szerinted másokat is érdekelhet!
Kislányom, 4 éves, gond nélkül beszokott az oviban, szeret járni, vannak barátai, szófogadó, szabálykövető. Viszont, amikor érte megyünk, mintha az ördög szállná meg, teljesen kifordul magából, izgatott lesz felpörög pár perc alatt. Nagyon örül nekünk, fel alá futkos, kacag, de a vége mindig az, hogy eltörik a mécses a hazaúton. Majdnem minden nap így megy, a sírás elkerülhetetlen. Próbáltam, hogy viszem a cumit (éjszaka még igényli) hátha megnyugtatja, amíg hazaérünk. Próbáltunk nasit is. De az a tapasztalat, hogy ha a hazaúton megússzuk, akkor otthon mindenképpen kitör valamin a balhé. Elég, ha éppen nem sikerül azonnal levennie a kabátját, rögtön elsírja magát. Valószínűleg az oviban keletkezett, és eddig elfojtott feszültségek jönnek ki ilyenkor, mivel az oviban talán túl jól is viselkedik, legalábbis sosincs rá panasz. Amit ilyenkor tenni tudok, és hatásos, ha ölbe veszem és addig tartom, amíg ő maga le nem mászik és megnyugodva folyik tovább a délután.
Talán hallottatok már a helikopter szülőkről. Azt gondolom, manapság könnyebb beleesni ebbe a hibába. Én magam is észreveszem magamon, hogy hajlamos vagyok belecsúszni. De azért négy gyerek mellett szerencsére nehezebb (de nem lehetetlen :-D) Úgy látom, az, hogy kevesebb gyereket vállalnak a családok, hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben válunk helikopter szülővé. Mi lehet még az oka? Az oviban sorozatban látom, hogy a szülő öltözteti, húzza a cipőjét, a már nagycsoportos gyereknek is. A gyerekek persze emiatt teljesen önállótlanok. Úgy vélem, a gyerek személyiségétől is függ, hogy túl kontrolláljuk e, a két lányom pl. egész pici korától nagyon önálló volt, és minden kontrollt hárítottak,segítségből köszönték, nem kértek, egyedül csináltak mindent, még akkor is, ha még nem is igazán voltak rá képesek. A fiaim viszont tökéletes alanyai a helikopterkedésnek :-D Mindig szerették kiszolgáltatni magukat, és még akkor is hagyták, hogy megcsináljunk helyettük dolgokat, amikor már régen meg tudták ők maguk is. Szerintetek mi lehet a jelenség mögött még? Ti hajlamosak vagytok túl kontrollálni? Ha igen, miben? Gyertek, beszélgessünk róla a Facebook társalgóban!
A pályám eleje óta különösen érdekelt a szülők világa, azoké a szülőké, akiknek a gyerekeivel dolgoztam. Eleinte utazó pedagógus voltam, bejártam a fél megyét. A halmozottan sérült gyerekekhez házhoz mentem, és így a fejlesztések során az anyukákkal is szoros kapcsolatba kerültem. Elmondták mindig az aktuális problémáikat a gyerekkel kapcsolatban, vagy az életükkel kapcsolatban. Mindig meghallgattam őket, amennyire időm engedte. Éreztem, láttam, hogy nekik szinte nagyobb szükségük van rám, mint a gyermekeiknek. Tudtam, hogy mennyire várják azt a napot, amikor hozzájuk megyek. Volt olyan anyuka, akihez még a fia halála után is elmentem, mert tudtam, mennyire sokat jelent neki a beszélgetés. Hamarosan rájöttem, hogy a szülőknek segíteni talán nagyobb segítséget jelent, mint a gyerekkel dolgozni. Mert a család mozgatói, fenntartói a szülők, és ha ők jobban vannak, az kihatással van az egész családra, beleértve a gyerekeket is. Egy sérült gyereket nevelő szülőnek pedig sokszorosan nehéz dolga van, a saját testi- lelki jóllétét illetően is. Láttam azokat a családokat a kis falvakban, teljesen elszigetelten élni. Anyákat, akik a nap 24 órájában a gyerekükkel voltak és a boltba eljutás is hatalmas kihívást jelentett számukra. Nekik saját magukért tenni valamit, szinte lehetetlen. Nagy részük teljesen feláldozza magát gyermekéért, hiszen mást nem tehet…
Szintén a korai éveimben véletlenül találkoztam egy anyukával, akinek autista volt a kisfia. Nem a munkám kapcsán találkoztunk, hanem személyes okból, és nem ismertem, nem fejlesztettem a fiát. Egy faluban nagy gazdaságuk volt, sok sok állatuk, és természetközeli életet éltek. Néhány évvel később írtam neki, mikor már külföldön éltünk, és megszületett a fiam. Nem válaszolt. Nem sokkal később tudtam meg, öngyilkos lett. Nem bírta tovább. Hetekig nem hagyott nyugodni a dolog. Mostanában már kevesebb kapcsolatom van a szülőkkel, mivel intézményben dolgozom, de talán azok a korai évek tapasztalatai késztettek arra, hogy a szülők felé forduljak és nekik, nektek próbáljak meg segítséget nyújtani.
A hiszti minden nap aktuális téma nálunk. A nagyok lassan kinőttek belőle (10 és 12 évesek), ők inkább már duzzognak, kezdődik a kiskamasz kor. A kicsik (4 és 6) viszont még alaposan próbára teszik az idegeinket. Mivel a nagy fiam is rettentően hisztis kisgyerek volt, már jó régen elkezdtem a gyereknevelés – hisztikezelés témakörben tájékozódni, szakirodalmat olvasni. Kezdetben, mikor elolvastam egy könyvet, úgy éreztem, a kezemben a Szent Grál és végre felszámolom a problémát. A gyakorlati megvalósítás során azonban rájöttem, hogy nem jött el a megváltás, még nem. Újabb és újabb könyvekben kerestem a megoldást, de mindig félsiker, vagy csalódás lett a vége. Persze, magamat is hibáztattam, leginkább. Nyilván, ha ennyi szakkönyv sem segít a bajon, akkor velem van baj. Aztán lassan rájöttem, hogy az igazi megoldás egyrészt az, ha a gyerekek kinőnek a dackorszakból. (Nálunk ez a fiúknál az iskolakezdés idejére tehető), másrészt ha saját, személyre szabott megoldásokat alkalmazok. A szakirodalomból rengetegféle gyereknevelési irányzatot elsajátítottam, de eleinte ezek csak összezavartak. Pozitív nevelés, kötődő nevelés,megengedő nevelés, együttműködő kommunikáció, szigorú szabályok, büntetés? Az én fiamnál semmilyen módszer nem működött, ő non stop ordított, hisztizett. A lányom megszületése után, az ő dackorszaka alatt jöttem rá, hogy nem minden gyereknél ennyire durva a dackorszak és hogy a lányom a fiamhoz képest tulajdonképpen nem is hisztizett soha igazán. Nem azt mondom, hogy őt nem kellett a boltban végig húzni a földön, ő is alakított néha egyet, de a fiamhoz képest az semmiség volt. Amikor már papírunk volt róla, hogy a fiam éretlenebb idegrendszerrel született, akkor tudatosodott bennem, hogy a kettő összefügg egymással. Sajnos a nehéz gyerekek dackorszaka sokkal durvább, erőteljesebb és hosszabb ideig tart, mint az átlag gyerekeké. Ez aztán a második fiamnál is beigazolódott. Ekkor már túl tudtam lépni az önhibáztatáson és teljes figyelmemet arra fordítottam, hogyan tudnám mindannyiunk számára könnyebbé tenni a mindennapokat. A módszereim a rengeteg szakirodalomnak mintegy ötvözetei, mindenhonnan felhasználtam, átvettem egyes elemeket, amik nekünk beváltak, és nem követtem egyik irányzatot sem kizárólagosan, szemellenzősen. Mivel hatalmas tudásanyag halmozódott fel a fejemben, ezért mindig volt új ötletem, és folyamatosan kísérletezve és férjemmel gyakori megbeszéléseket tartva haladtunk előre. Nem mondom, hogy teljesen megoldódott a hiszti kérdés, hiszen a két kicsi még bőven a dackorszakban van (főleg a lányom) de tudjuk, mit tegyünk, ha kitör a balhé, legtöbbször tudjuk az okát, ilyenkor igyekszünk gyorsan orvosolni azt, és a férjemmel figyelünk arra, hogy ne daráljon be a mindennapok feszültsége.
Sokszor azt látom, hogy nagy általánosságban az ember tudja, hogy mit és hogyan kellene tennie egy egy kialakult helyzetben, de a gyakorlatban mégsem úgy mennek a dolgok, mint fejben. Legalábbis nálam ez így szokott lenni. Nagyon tudom utólag, ha már nyugodt vagyok, hogy is KELLETT VOLNA. De miért nem működik éles helyzetben? A válasz egyszerű, mert mi is egyfajta stresszhelyzetbe kerülünk akkor, amikor a gyerek hisztibe kezd, vagy már eleve stresszben voltunk valami más miatt, és ezt érezte meg a gyerek (akár ez volt a hisztik oka), vagy a kialakuló hiszti miatt leszünk mi is feszültek, idegesek. Ilyenkor az agyunk más üzemmódra kapcsol, és nem tudunk úgy reagálni, mint nyugodtan tennénk. Ezért nagyon fontos azon dolgoznunk, hogy a hisztik során hogyan maradhatunk nyugodtak. Ez nem könnyű. 12 éve van gyerekem, sokkal türelmesebb lettem az évek során, de sajnos ez azt eredményezte, hogy a gyerekeim sokkal kitartóbban nyomják a cirkuszt :-D Tehát nyugalom. Azt hiszem, mindenkinek magának kell megtalálni a módot, ami beválik, mert nem vagyunk egyformák. De ki lehet próbálni több dolgot, amíg rátalálunk – sokszor ösztönösen- a jó megoldásra. Nekem régebben az vált be, hogy elmentem otthonról, mikor már nagyon nagy volt bennem a feszültség, persze ezt csak akkor tehettem meg, ha apa otthon volt. Viszont mivel a hét nagy részében teljesen egyedül voltam a picikkel, így egy idő után annyira felgyűlt a feszültség, hogy úgy éreztem, ha nem mehetek el, megfulladok. Ilyenkor tettem egy jó nagy sétát egy parkban, és addig mentem előre, amíg azt nem éreztem, hogy csökkent a feszültség, oldódik a görcs, nyugodtabban veszem a levegőt és nem kattog az agyam. Akkor fordultam vissza, hazafelé. A sátánian üvöltő gyerekeim, fura módon, mire hazaértem szintén lenyugodva játszottak.
Valakinek a sport a gyógyír, van, akinek az olvasás, vagy színház, mozi a megoldás, egyedül vagy kettesben a párjukkal. Van, aki a játszótéren beszélget szívesen más anyukákkal és ez is segíthet a stressz levezetésében. Nektek mi a megoldásotok? Gyertek beszélgetni a Facebook társalgóba!
Miért fontos ez? Mivel a kicsi gyerekeknél még nem alakul ki az időbeli tájékozódás képessége. Képtelenek még felfogni a jövő héten, hétvégén, vagy akár a holnap fogalmát. Mivel nekik ez megfoghatatlan, ezért frusztrációt jelenthet számunkra, hogy nem tudják, mi mikor fog bekövetkezni, vagy mennyit kell valamire várni. Jól ismerjük a kicsi gyerekek türelmetlenségét. Képtelen kivárni, sorban, autóban. Mikor érünk már oda?? Kérdezik kétezer- ötszázhuszonháromszor mire a nagymamához érünk. A mozgás nélkül üldögélés, az unalmas sorban állás kész kínzással ér fel egy kisgyerek számára.
Az ötlet egy nyári nyaralás előtt jött. Bennem is volt egy kis szorongás, hogy mi lesz a gyerekekkel (két kicsi 3 és 5 éves), amíg mi egy hetet apával töltünk, távol tőlük, és a mama vigyáz rájuk. Igaz, a megszokott helyükön, de mégis nélkülünk. A kisfiam soha nem aludt még máshol, mert nem volt lehetőség rá (az anyukám több száz km-re lakik). Ez volt az első alkalom, hogy kettesben, nélkülük terveztünk elmenni nyaralni. A fiam nehezen vált el tőlem, az ovis beszokása is lassan, keservesen, sírósan alakult. Mai napig sírdogál hosszabb szünetek utáni első napon, pedig jövőre iskolába megy. Kisfiam szorongására olyan eszközt gyártottunk, amik segítette, hogy átfogja az értelme az egy hetes távollétünket. Egy kézzel rajzolt táblázat lett a megoldás, amelybe annyi oszlopot rajzoltam, ahány napra elutazunk. Minden reggel bejelölhetett egy napot a naptárjában, és így látta, hogyan fogynak a napok, és közeledik a várva várt találkozás. Anyukám mesélte, hogy minden nap az első dolga volt jelölni, utána megnyugodott. Nem volt se sírás, se hiszti, beszéltünk telefonon minden nap pár percet, és bár nagyon várt minket, különösebb extra feszültség nélkül telt el a hét nap. Nagyon boldogok voltunk, hogy kitaláltuk neki ezt a táblázatos módszert, és hamarosan tovább fejlesztettük a dolgot az iskolás gyerekeink számára is. Erről a következő cikkben fogok írni, hamarosan!
Ezt a módszert szerintem sokan használjuk is, ha nem is tudatosan. Kádár Annamária pszichológus előadásán épp a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztéséről mesélt,tőle hallottam a módszert. Egy viccen keresztül mutatta be a lényeget:
Anyuka és gyereke bevásárolnak. A gyerek hangos hisztirohamban fetrengve, üvöltve, kiabálva, Anyuka mellette nyugodtan sétálva, igyekszik mindent a kosárba tenni, és haladni a pénztárhoz.
Anyuka
-Etelka, nyugodj meg, mindjárt végzünk!
A gyerek nem lankad, egyre hangosabb. Anyuka már a sorban áll és mondogatja tovább:
-Etelka, nyugalom, mindjárt sorra kerülünk!
A gyerek változatlanul üvölt. Anyuka higgadtan:
-Nyugodj meg Etelka már csak pár perc és kimegyünk!
A mögötte álló férfi megszólítja:
– Asszonyom, csodálatos, milyen szépen próbálja Etelkát megnyugtatni. Hogy tud ilyen nyugodt maradni?
– De uram, Etelka én vagyok!
A módszer egyszerű és nagyszerű. Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás,mint megpróbálni minden körülmények között nyugodtnak maradni.
Velünk ez legutóbb az autópályán esett meg. Hat éves fiamnak pisilni kellett, természetesen pihenő, lejáró sehol a közelben. Egyre hangosabban mondogatta, miközben mi nyugtatni próbáltuk. Persze a végén már hisztis sírásba torkollt az egész, mire meg tudtunk állni. Ilyen esetben nem tud az ember mást tenni, mint hogy higgadt marad. Na igen, könnyű mondani, ilyenkor úgy érzem, szétrobbanok az idegtől. De mióta tudatosan használom az Etelka módszert, megpróbálok nagy levegőket venni és mondogatom magamban, hogy mindjárt vége, mindjárt vége.
Írjátok meg, ha van hasonló történetetek az Etelka módszerrel kapcsolatban! :-)
Első fiam megszületése után a svájci frankos hitel válság elől külföldre menekültünk. Gondoltam, ez egy jó lehetőség kisfiamnak is az angol nyelv elsajátítására, hiszen minél fiatalabb a gyerek, annál könnyebben sajátítja el a nyelvet, mondja a szakirodalom. A nyelv elsajátítására egy speciális időszak áll rendelkezésre minden gyereknek, nagyjából 7-8 éves korig. Eddig fogékonyabb az agy. Mint a szivacs, úgy szívja majd be – mondogatták ismerősök. – Egy hónap után mondatokban beszélt az óvodás gyerekem – hallottam többször, sőt magam is tapasztaltam. Szomszédunkban élő lengyel kislányok valóban néhány hét után már bontogatták szárnyaikat. Szerettem volna, ha gyerektársaságban szocializálódik, mivel senkit sem ismertünk, gyerekekkel sem találkoztunk, és a játszótéren nem barátkozott senkivel. Az én fiam viszont utálta a gyerekközösséget. Még játszóházba sem vágyott, ahol mi is vele lehettünk, de az oviba egyenesen utált járni. Főleg kezdetben. Nagyon nehezen szakadt el tőlem, a sírását hazafelé az utcákon még sokáig hallottam. Szívfacsaró volt. Előfordult, hogy vissza léptem az ajtóból, mert hallottam a kialakult konfliktust. A fiam csak be akarta zárni a reteszt, de az óvónő úgy értelmezte, szökni akar, így lefogták, ő persze ordított. Nagyjából három hónap után már nem sír reggel, de a többiekkel nem játszott, nem barátkozott, legfeljebb a felnőttekkel próbált kapcsolatot teremteni. A tanév végére mindent megértett, amit mondtak neki, de ő nem volt hajlandó megszólalni angolul, sem otthon, sem az oviban. Sőt, az oviban az énekes foglalkozásokon sem volt hajlandó részt venni. Ha ott voltam vele, és együtt énekeltünk, akkor is szégyenlősen viselkedett. Egy évet járt kint óvodába, de soha nem beszélt angolul, egy szót sem. A tanult énekeket, mondókákat általában egyedül, fürdőszobában vagy ahol senki sem hallotta, énekelgette, de máshol sosem. Akkor úgy véltem, jót fog tenni a gyerektársaság. Nem is sejtettem, hogy ilyen nehezen fog beszokni. Bár valószínűleg egy magyar oviban is küzdelmes lett volna a kezdet, de az idegen nyelvi környezet csak rontott a helyzeten. Hazaköltözésünk utána felkerestük a nevelési tanácsadót (ahol én magam is dolgoztam), de akkor – négy éves korában még nem találtak nála problémát. Csak figyelemmel kísérést javasoltak.
A magyar óvodát nagyon várta, mert tudta, hogy végre mindenki magyarul fog beszélni, ennek ellenére lassan szokta meg az új ovit. Hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, azaz a rugalmatlansága volt az oka annak, hogy nagyon nehéz éve volt külföldön az angol oviban, vagy az idegen környezet és a költözések miatti instabilitás tette őt rugalmatlanná, ezt már sosem tudjuk meg.
Mikor valakivel beszélgetek a gyerekeimről és szóba kerül, hogy szakember is vagyok, akkor az az általános reakció, hogy de jó, hiszen akkor te tudod őket otthon fejleszteni! Milyen könnyű nektek és a gyerekeknek, hogy házon belül meg tudjátok oldani a fejlesztést. Nos, igen. Valóban ideálisnak tűnik a helyzet.
A probléma ott kezdődik, hogy a gyerekek általában idegennel jobban együttműködnek, mint a saját szülővel. Így rövid időn belül a hajamat tépem kínomban, hogy hogyan vegyem rá mégis, hogy dolgozzunk egy kicsit. Mivel a gyerek pontosan érezte, hogy melyik az a terület, ami neki nem fekszik, ellenállt a legtöbb motivációs kísérletemnek.
Ráadásul a fejlesztés alatt egy két pici gyerek még a lábunk alatt sertepertélt. Így nekem is nagyon nehéz volt rá figyelni és neki is a feladatra koncentrálni. Persze, hangot is adott neki, hogy őt zavarják a kicsik, és nem tud dolgozni.
Aztán odáig fajult a dolog, hogy már nagyon nagy könyörgések árán és semmilyen jutalommal nem tudtam rávenni, hogy csináljuk a tornát, ezért jobbnak láttam abbahagyni. Úgy gondolom, többet ártott volna a kapcsolatunknak a további erőltetés, mint amennyit a torna használt volna.
Szerencsére rátaláltunk egy olyan tornára, amivel ő sem érezte túlterhelve magát, mert valóban tíz perc volt az egész, és így könnyebben neki tudtunk állni.
Ha azt érzed, már nem éri meg a veszekedést, akkor jobb pihentetni a dolgot, vagy szakemberre bízni a fejlesztést. Ne hagyd, hogy a kapcsolatotok rovására menjen.
:-( Persze, amikor ideges vagyok, később meg bűntudatom van miatta. Erről a fontos témáról is olvashattok majd az ebookban. Milyen hatásai vannak a szavainknak és hogyan tudunk ezen hatékonyan változtatni. Mindenkinek szép napot! ha szeretnétek további hasznos dolgokat olvasni tőlem, iratkozzatok fel a 
