Mostanában betegeskedtünk egy kicsit, de szerencsére túl vagyunk rajta. A betegségekben egy jó dolog van csupán (de legalább valami), hogy otthon lehetünk, több időt tölthetünk együtt. Az egyik beszélgetésünk alkalmával Lukács számomra nagyon meglepő kijelentést tett. Mondhatni a semmiből, mert korábban sem volt éppen a téma terítéken, nem is tudom, hogy jutott eszébe. Azt mondja nekem; anya, tudod amikor veszekedtek, az olyan érzés, mintha valaki meghalna a családban.
Nem is tudtam erre hirtelen mit mondani, mert nagyon meglepett a kijelentése. Ami először eszembe jutott, te jó ég, mi lenne, ha még veszekedős család volnánk. De nem vagyunk, sőt, kevés olyan családot tudnék mondani, ahol ennyire kevés a veszekedés (nem a konfliktusról beszélek, mert az mindenhol adódik, természetesen) de mi mindent megteszünk azért, hogy okosan rendezzük a felmerülő konfliktusokat, ha mégis van köztünk feszültség, nézeteltérés, akkor azt mielőbb igyekszünk megbeszélni. Átrágjuk, meghányjuk, vetjük, közben maximálisan tiszteletben tartva a másik nézőpontját és érdekeit. Igyekszünk együttműködni és megtalálni a közös, mindenkinek megfelelő megoldásokat. Kiabálni sosem szoktunk, ha nő a feszültség, akkor inkább elvonulunk megnyugodni, hogy utána érdemben tudjuk megbeszélni a dolgokat. Nagyon sok közös munkánk van ebben, évek óta tartó kemény meló. És ennek ellenére mondta ezt a gyerek. Elgondolkodtató volt számomra, de alátámasztja azt, hogy a gyerekek olyan érzékeny radarra rendelkeznek, hogy a legkisebb feszültséget is azonnal megérzik, átérzik, és hat rájuk. Átveszik a a rezgéseinket. A konfliktusokkal, veszekedésekkel terhelt családi légkörben a kisgyerekek egyenesen a megsemmisülés érzését élik át, minden egyes alkalommal, amikor a szüleik között kitör az ordibálás. Mivel a gyerekek függenek szüleiktől, gyakorlatilag a kisbaba a szülei gondoskodása nélkül nem maradnának életben, ezért nagyon erős a pszichés függésük is irányukban. Annyira erős, hogy a családból való kirekesztettség érzését halálfélelemként élik meg. Amikor a szülők veszekednek, akkor ő úgy éli meg, mintha a szülők elhagynák a családot és benne őt is, tehát a saját létét is veszélyeztetve érzi. Számára a biztonságot a család jelenti. Őseink korában a család, a közösség valóban az életet jelentette a gyerekek és a felnőttek számára is. Ezért a közösséghez, családhoz tartozás vágya olyan erős bennünk, és a gyerekekben, hogy ennek az elvesztése (vagy még a gondolata is) nagyon erős szorongást vált ki. Egy érzékeny, nehéz gyerek esetében pedig ez még fokozottabb lehet! Ezért is viseli meg nagyon a gyerekeket, ha a szülők elválnak, és ezért nagyon fontos, hogy ha mégis elkerülhetetlen a válás, akkor mindkét szülő elérhető maradjon a kisgyerek számára. Van, amikor ez elkerülhetetlen, de még mindig jobb a gyereknek egy rendezett különélés, mint egy elmérgesedett családi légkör.
A pályám eleje óta különösen érdekelt a szülők világa, azoké a szülőké, akiknek a gyerekeivel dolgoztam. Eleinte utazó pedagógus voltam, bejártam a fél megyét. A halmozottan sérült gyerekekhez házhoz mentem, és így a fejlesztések során az anyukákkal is szoros kapcsolatba kerültem. Elmondták mindig az aktuális problémáikat a gyerekkel kapcsolatban, vagy az életükkel kapcsolatban. Mindig meghallgattam őket, amennyire időm engedte. Éreztem, láttam, hogy nekik szinte nagyobb szükségük van rám, mint a gyermekeiknek. Tudtam, hogy mennyire várják azt a napot, amikor hozzájuk megyek. Volt olyan anyuka, akihez még a fia halála után is elmentem, mert tudtam, mennyire sokat jelent neki a beszélgetés. Hamarosan rájöttem, hogy a szülőknek segíteni talán nagyobb segítséget jelent, mint a gyerekkel dolgozni. Mert a család mozgatói, fenntartói a szülők, és ha ők jobban vannak, az kihatással van az egész családra, beleértve a gyerekeket is. Egy sérült gyereket nevelő szülőnek pedig sokszorosan nehéz dolga van, a saját testi- lelki jóllétét illetően is. Láttam azokat a családokat a kis falvakban, teljesen elszigetelten élni. Anyákat, akik a nap 24 órájában a gyerekükkel voltak és a boltba eljutás is hatalmas kihívást jelentett számukra. Nekik saját magukért tenni valamit, szinte lehetetlen. Nagy részük teljesen feláldozza magát gyermekéért, hiszen mást nem tehet…
Szintén a korai éveimben véletlenül találkoztam egy anyukával, akinek autista volt a kisfia. Nem a munkám kapcsán találkoztunk, hanem személyes okból, és nem ismertem, nem fejlesztettem a fiát. Egy faluban nagy gazdaságuk volt, sok sok állatuk, és természetközeli életet éltek. Néhány évvel később írtam neki, mikor már külföldön éltünk, és megszületett a fiam. Nem válaszolt. Nem sokkal később tudtam meg, öngyilkos lett. Nem bírta tovább. Hetekig nem hagyott nyugodni a dolog. Mostanában már kevesebb kapcsolatom van a szülőkkel, mivel intézményben dolgozom, de talán azok a korai évek tapasztalatai késztettek arra, hogy a szülők felé forduljak és nekik, nektek próbáljak meg segítséget nyújtani.
Hívjunk össze azonnal egy kupaktanácsot! Kérte a lányom múltkor. Meglepődtem, mi lehet olyan fontos, ami nem várhat. A kupaktanácsot mi, felnőttek szoktuk összehívni. Persze, nekik sem tilos, de eddig ez nem fordult elő. Általában a férjem és én hozakodtunk elő a dologgal, mikor már bőven volt mit meg és átbeszélni. Igyekeztünk heti szinten tartani egy megbeszélést, mert úgy láttuk, sokkal együttműködőbbek akkor, ha gyakrabban van gyűlés.
Lányom azonnal bele is vágott:
-Anya, most akkor a karácsonyfa alatt nem lesz SEMMI?
Kiderült, hogy rájöttek, ha utazást kapnak ajándékba (mi már megbeszéljük előre, mit kapnak), akkor a karácsonyfa alatt elvileg nem lesz semmi ajándék. Persze, megnyugtattam őket, hogy azért egy egy apróság biztosan kerül majd. Így meg is nyugodtak, de ha már összejöttünk, gyorsan átbeszéltük a heti programot és problémákat.
A kupaktanács ötletét Jane Nelsentől vettem át, Pozitív fegyelmezés című könyvéből, melyben nagyon sok további hasznos tanácsot is olvashatunk. Az egyik legmeghatározóbb nevelési könyv, amit valaha olvastam. Az író a pozitív nevelés elveit követi könyvében, büntetés helyett a viselkedés természetes következményeit ajánlja használni a nevelésben. Nekem rögtön megtetszett, mivel én is hasonlóan próbálom nevelni őket. A büntetéssel a legtöbb esetben csak rövid távon értünk el valamit, de valójában sem én, sem a gyerekek nem érezték jól magukat ettől. Jane szerint a pozitív gyereknevelés lényege pedig nem az, hogy a gyerekek rosszul érezzék magukat (büntetés). A gyerekek nem fognak jobban viselkedni attól, ha rosszul érzik magukat. Ez teljesen logikus. A büntetéstől egyik gyerek sem érzi magát jól. Nem tudom elképzelni, hogy egy gyerek a sarokban állva azon gondolkodik, hogyan viselkedhetne jobban, és nem azon gondolkodik, amit rosszul csinált. Ahhoz, hogy a gyerekek jobban viselkedjenek, elsősorban jobban kell érezniük magukat, mivel a “rossz” viselkedés legfőbb oka, hogy valami miatt nem érzik jól magukat. Ennek sok oka lehet, de fontos, hogy kiderítsük ezt az okot, és azt próbáljuk meg megszüntetni. Így a negatív viselkedési forma is megszűnik majd.
Több tanácsot is megfogadtunk és próbáljuk alkalmazni, több kevesebb sikerrel, ezekről továbbiakban még írni fogok. Nagyon fontos, hogy a dackorszakban is nagyon jól használhatóak a pozitív nevelés módszerei. Látogass el a Facebook csoportomba, ahol többek között a pozitív nevelésről is beszélgetünk. Szeretettel várlak!
Egyszerűsítünk a mindennapokban. Mivel négy gyereket nevelünk (esetenként ötöt), ez számunkra életmentő dolog. Az egyszerűsítés nagy vonalakban annyit jelent, hogy rutinokat vezettünk be a mindennapi teendőkbe. Ez az esti vacsorázást is érinti, mivel elegünk lett abból, hogy ahányan vannak, annyi félét akarnak enni, és soha nem ér véget a “mit főzzek ma”. Nagyon régóta azt utáltam legjobban a napi főzésben, hogy ki kellett találni a másnapi, sőt aznapi (!) ebédet, vacsorát. Akár a boltban állva, ténferegve, nézelődve, ami jó abban az esetben, ha az ember kicsit ki szeretne kapcsolódni, szusszanni egyet munka után (gyerekek nélkül). De egyáltalán nem jó, ha közben gyerekek ugrálnak körülöttünk, és nagyon sietünk valahová, és még mindig nem tudom, hogy mi a bánatos eget főzzek.
Így aztán kitaláltuk, hogy a gyerekekkel közösen összeállítunk egy heti menüsort. Azokból az ételekből igyekeztünk válogatni, amit mindenki szeret, és a gyerekek is javasolhattak ételeket. Persze azért volt, amit megvétóztam, például, hogy minden nap pizza legyen vacsorára. Hétfőtől vasárnap estig megvan, hogy melyik nap mi kerül az asztalra vacsorára. Az ebédet nem terveztük meg, mivel mindenki intézményben eszik, még én is. Így azt csak hétvégére kellett kitalálni.
Eleinte érdekesnek találták az ötletet és nézegették minden nap, hogy mi lesz ma a vacsora. Volt, hogy kedvetlenül, vagy éppen vidáman vették tudomásul. De megették. Aztán ez így ment már vagy két hónapja, amikor a nagyobbik fiammal egyik este beszélgettünk:
-Anya, mi lesz a mai vacsi?
-Hát kicsim mivel ma itthon voltam (beteg a kicsi), ezért főztem ebédet magunknak, finom rántott húst, ebből maradt még, azt gondoltam, ma ez lesz a vacsora nektek is.
-De anya, azt hittem, legalább annyi jó lesz a mai napban, hogy tejbegríz lesz a vacsora!
-Miért, ennyire rossz napod volt? Meséld el!
Mint kiderült, nem volt különösen rossz napja az iskolában, de számított a megszokott menüre, és már attól jobban érezte magát, hogy arra gondolt, finom vacsora fogja várni. Eddig nem is gondoltam, hogy ennyire fontos lesz az egyszerűsítésnek ez a módja, de ma beláttam, ha nem is mindig mondják (pont ez a lényeg, hogy természetesen adódnak ezek a dolgok), attól még fontos nekik a napi rutin, az előre látható és várható dolgok, biztonságot ad és kiszámíthatóságot. Meggyőződhettem róla újra, hogy jót tesz az egyszerűsítés.
Az egyszerűsítésről is írok a készülő ebookban, az eddig megvalósított, bevezetett rutinokról és a tapasztalatainkról ezekkel kapcsolatban. És persze arról, hogyan segít mindez minket a dackorszakban. Ha érdekel a téma, csatlakozz hozzánk Facebookon, a társalgóban! Szeretettel várlak!
Az esti fektetés ideje jött el. Sok gyerekes családban rémálom az esti rutin és már a gondolatától is görcsbe áll a gyomrunk. Ismerős az érzés, sokszor éreztem, és van, hogy néha most is érzem, hogy bármit megadnék, csak átugorhassuk ezt a rettentően frusztráló időszakot, amikor a harmincadik pohár víz vagy tizedik pisilés miatt kell kijönni valamelyik gyereknek. Voltak könnyebb és nehezebb időszakaink. Érdekes módon, nem a csecsemős korszak volt a legrosszabb. Szerencsém volt, elég jó alvók voltak, leszámítva az éjszakánként is 3 órás szoptatásokat. Igaz, a nagyfiam még ettől is megkímélt, ő már nagyon hamar átaludta az éjszakát. Büszke is voltam – nem mintha ehhez nekem bármi közöm lett volna. Picinek, kb két éves korukig tehát jól aludtak. Aztán jött a fekete leves. Az éjszakai ébredések, nehéz altatások, rémálmok, félelmek, szellemek, stb. kb 3-4 éves kortól kezdődtek. Ez a kisgyerekeknél egy olyan fejlődési szakasz, amikor a fantáziájuk elkezd fejlődni, a mesevilág már megnyílt számukra, de még nem értik a mese, a valóság, sem az álom közti különbségeket. Azt gondolják, a mesében látott dolgok igazak, tehát bármikor, akár az ő ágyuk alatt is megjelenhetnek a boszorkányok, szellemek, más ijesztő szörnyek. Ilyenkor általában csak anya mellett érzik magukat biztonságban. Jelenleg egy ebookon dolgozom, amelyben erről a témáról (és az egész dackorszakról) is fogok írni, saját tapasztalataimról, bevált módszerekről. Viszont kíváncsi vagyok, nálatok hogy alakul az esti rutin, mi az, ami bevált és mi a mumus? Mi a legnehezebb az estében, és hogyan kezelitek a nehézségeket? Türelem van e még ilyenkor? Én a munka és a napi rutin után sokszor teljesen lemerülök, ezért ez a nap emberpróbáló része számomra. Írjátok meg kommentben, akár itt, akár a Facebook társalgóban, várlak benneteket szeretettel!
A hiszti minden nap aktuális téma nálunk. A nagyok lassan kinőttek belőle (10 és 12 évesek), ők inkább már duzzognak, kezdődik a kiskamasz kor. A kicsik (4 és 6) viszont még alaposan próbára teszik az idegeinket. Mivel a nagy fiam is rettentően hisztis kisgyerek volt, már jó régen elkezdtem a gyereknevelés – hisztikezelés témakörben tájékozódni, szakirodalmat olvasni. Kezdetben, mikor elolvastam egy könyvet, úgy éreztem, a kezemben a Szent Grál és végre felszámolom a problémát. A gyakorlati megvalósítás során azonban rájöttem, hogy nem jött el a megváltás, még nem. Újabb és újabb könyvekben kerestem a megoldást, de mindig félsiker, vagy csalódás lett a vége. Persze, magamat is hibáztattam, leginkább. Nyilván, ha ennyi szakkönyv sem segít a bajon, akkor velem van baj. Aztán lassan rájöttem, hogy az igazi megoldás egyrészt az, ha a gyerekek kinőnek a dackorszakból. (Nálunk ez a fiúknál az iskolakezdés idejére tehető), másrészt ha saját, személyre szabott megoldásokat alkalmazok. A szakirodalomból rengetegféle gyereknevelési irányzatot elsajátítottam, de eleinte ezek csak összezavartak. Pozitív nevelés, kötődő nevelés,megengedő nevelés, együttműködő kommunikáció, szigorú szabályok, büntetés? Az én fiamnál semmilyen módszer nem működött, ő non stop ordított, hisztizett. A lányom megszületése után, az ő dackorszaka alatt jöttem rá, hogy nem minden gyereknél ennyire durva a dackorszak és hogy a lányom a fiamhoz képest tulajdonképpen nem is hisztizett soha igazán. Nem azt mondom, hogy őt nem kellett a boltban végig húzni a földön, ő is alakított néha egyet, de a fiamhoz képest az semmiség volt. Amikor már papírunk volt róla, hogy a fiam éretlenebb idegrendszerrel született, akkor tudatosodott bennem, hogy a kettő összefügg egymással. Sajnos a nehéz gyerekek dackorszaka sokkal durvább, erőteljesebb és hosszabb ideig tart, mint az átlag gyerekeké. Ez aztán a második fiamnál is beigazolódott. Ekkor már túl tudtam lépni az önhibáztatáson és teljes figyelmemet arra fordítottam, hogyan tudnám mindannyiunk számára könnyebbé tenni a mindennapokat. A módszereim a rengeteg szakirodalomnak mintegy ötvözetei, mindenhonnan felhasználtam, átvettem egyes elemeket, amik nekünk beváltak, és nem követtem egyik irányzatot sem kizárólagosan, szemellenzősen. Mivel hatalmas tudásanyag halmozódott fel a fejemben, ezért mindig volt új ötletem, és folyamatosan kísérletezve és férjemmel gyakori megbeszéléseket tartva haladtunk előre. Nem mondom, hogy teljesen megoldódott a hiszti kérdés, hiszen a két kicsi még bőven a dackorszakban van (főleg a lányom) de tudjuk, mit tegyünk, ha kitör a balhé, legtöbbször tudjuk az okát, ilyenkor igyekszünk gyorsan orvosolni azt, és a férjemmel figyelünk arra, hogy ne daráljon be a mindennapok feszültsége.
Sokszor azt látom, hogy nagy általánosságban az ember tudja, hogy mit és hogyan kellene tennie egy egy kialakult helyzetben, de a gyakorlatban mégsem úgy mennek a dolgok, mint fejben. Legalábbis nálam ez így szokott lenni. Nagyon tudom utólag, ha már nyugodt vagyok, hogy is KELLETT VOLNA. De miért nem működik éles helyzetben? A válasz egyszerű, mert mi is egyfajta stresszhelyzetbe kerülünk akkor, amikor a gyerek hisztibe kezd, vagy már eleve stresszben voltunk valami más miatt, és ezt érezte meg a gyerek (akár ez volt a hisztik oka), vagy a kialakuló hiszti miatt leszünk mi is feszültek, idegesek. Ilyenkor az agyunk más üzemmódra kapcsol, és nem tudunk úgy reagálni, mint nyugodtan tennénk. Ezért nagyon fontos azon dolgoznunk, hogy a hisztik során hogyan maradhatunk nyugodtak. Ez nem könnyű. 12 éve van gyerekem, sokkal türelmesebb lettem az évek során, de sajnos ez azt eredményezte, hogy a gyerekeim sokkal kitartóbban nyomják a cirkuszt :-D Tehát nyugalom. Azt hiszem, mindenkinek magának kell megtalálni a módot, ami beválik, mert nem vagyunk egyformák. De ki lehet próbálni több dolgot, amíg rátalálunk – sokszor ösztönösen- a jó megoldásra. Nekem régebben az vált be, hogy elmentem otthonról, mikor már nagyon nagy volt bennem a feszültség, persze ezt csak akkor tehettem meg, ha apa otthon volt. Viszont mivel a hét nagy részében teljesen egyedül voltam a picikkel, így egy idő után annyira felgyűlt a feszültség, hogy úgy éreztem, ha nem mehetek el, megfulladok. Ilyenkor tettem egy jó nagy sétát egy parkban, és addig mentem előre, amíg azt nem éreztem, hogy csökkent a feszültség, oldódik a görcs, nyugodtabban veszem a levegőt és nem kattog az agyam. Akkor fordultam vissza, hazafelé. A sátánian üvöltő gyerekeim, fura módon, mire hazaértem szintén lenyugodva játszottak.
Valakinek a sport a gyógyír, van, akinek az olvasás, vagy színház, mozi a megoldás, egyedül vagy kettesben a párjukkal. Van, aki a játszótéren beszélget szívesen más anyukákkal és ez is segíthet a stressz levezetésében. Nektek mi a megoldásotok? Gyertek beszélgetni a Facebook társalgóba!
Megszűnhet a tanulási zavar veszélyeztetettség? Igen! Nekünk sikerült!
Tegnap megtörtént a kontroll vizsgálat a nevelési tanácsadóban hat éves fiammal, aki tanulási zavar veszélyeztetett. A vizsgálatban intelligencia tesztet és iskola érettségi vizsgálatot is felvettek vele. Megállapították, hogy a tanulási zavar veszélyeztetettség már nem áll fenn, a képességei minden területen a normál tartományba esnek. Az IQ-ja normál-felső tartományban van. Azokon a területeken, ahol tavaly problémák voltak, mindegyikben jól teljesített. Nagyon boldogok vagyunk és rettentően büszke vagyok rá, hogy ezt értük el egy év alatt. Persze, ez csapatmunka volt, amihez mindenki hozzá tett, a fejlesztőpedagógus, akihez az oviban járt, a TSMT torna, a logopédus, az óvónők, a pszichológus, és persze a férjem és én. Büszke vagyok rá! Később írok róla, hogy hogyan tovább. :-) Kitartással, türelemmel és megfelelő, célzott fejlesztéssel bizony nagyon sokat tehetünk,mint az most kiderült! :-)
Érdemes követned az oldalamat, mert neked is segíteni tudok abban, hogyan érhetsz el ti is ilyen jó eredményeket gyermekeddel!
A legutóbbi konferencián hangzott el a fenti mondat. Nehéz gyereket nehezebb nevelni. Akkor ott ez nagyon szíven ütött, hirtelen el is érzékenyültem a hallatán. Élesen láttam magam előtt az elmúlt 12 év sok sok nehezebbnél is nehezebb percét, és visszhangzottak a fülemben azok a szavak, amelyek nélkül is a padlón volt az anyai kompetencia érzésem.
Az sem sokat segített, hogy a harminc éve pályán lévő pedagógusok is csak széttárták a kezüket. A pszichológusunk mondta ki egyedül, hogy a helyzetből kihoztuk, amit lehetett, jó kis csapat vagyunk.
Akinek viszont nehéz gyerek van, az nagyon jól ismeri azt a helyzetet, amikor elmondják, hogy mennyire elrontotta a gyerekét azzal, hogy elkényeztette, következetlenül nevelte, nem volt elég szigorú, stb.
A nehéz gyereket nehezebb nevelni. A nehéz gyerek hasfájós, nyugtalan, már csecsemő korban megnehezíti a szülők napjait, éjszakáit. Örökké fáradt, frusztrált, türelmetlen szülők, korán kezdődő dackorszak.
A nehéz gyerek rugalmatlan, nem alszik el cumi, rongyi, megszokott kisállat nélkül, inkább ordít néhány órán át, ha épp nincs meg. A nehéz gyerek nem kóstol meg új ételeket, ha a feje tetejére állsz is, ha ezredszer kínálod, ha szépen, ha zsarolod, ha sírsz tehetetlen dühödben, akkor sem.
A nehéz gyerek nem vesz fel új ruhát, cipőt, kabátot, ha kinőtte a régit, akkor sem. Ha nyár van, harminc fok, ő akkor is a melegítőjében akar lenni, mert képtelen rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz, újdonságokhoz. Ha mégis ráadod az újat, akkor addig ordít őrjöngve, fetrengve a földön, amíg elalszik, ha nem tudja levenni....
Nehéz gyerekkel nyáron nem kell vízpartra, strandra menni, mivel nem hogy a vízbe bemenni, átöltözni sem lesz hajlandó. Ha átöltözteted, lásd fent.
A nehéz gyerekkel képtelenség utazni. Ha a nagymama 360 km-re lakik, akkor megszívtad. Az út az egyharmada után rémálommá válik, inkább lennél a Halálos kitérő című filmben, mint az autóban. Tik takként szeded a valerianát.
Nehéz gyerek nem fog egyedül aludni éjjel. A legkisebb stressztől, ami őket éri, hónapokon keresztül képesek rettegni, nem aludni, átjárkálni, szülővel aludni. Nem is kell hozzá nagy dolog, elég, ha megijed egy helyzettől, lát vagy hall valamit a tévében, ami ijesztő számára. Legutóbbi ilyen epizódunk július óta tart. Minden egyes éjjel több alkalommal kelünk emiatt a hat éveshez.
Ezek a mi tapasztalataink, pedig a mi gyerekeinknek 6 éves korig semmilyen diagnózisa nem volt.
A nehéz gyereket nehezebb nevelni. Kutatások eredményei támasztják alá, hogy fogyatékkal élő, sajátos nevelési igényű, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerek nevelése a szülők számára sokkal nagyobb teher lehet, mint egy tipikusan (normálisan) fejlődő gyermeké. A gyermek állapotának súlyossága összefügg a szülők megterheltség érzésével. A nehezen nevelhető gyerekek szüleinél magasabb arányban lép fel depresszió, szorongás, magas stressz szint, szociális izoláció, kimerültség, frusztráció. A szülői kompetencia (hozzáértés) érzése pedig minden ilyen esetben csökken.
A férjemmel öt gyereket nevelünk, van köztük két BTM nehézséggel és egy ADHD-val küzdő gyerek. A statisztikák szerint már nagyon rossz állapotban kellene lennünk. Vagy el kellett volna válnunk. Mi viszont megpróbálunk kialakítani egy stratégiát a mindennapok működtetésére, könnyebbé tételére.
Küldetésem ezzel a bloggal, hogy olyan szülőknek segítsek, mint amilyenek mi vagyunk, voltunk. Ha neked is van nehéz gyereked, tarts velem! Gyere a csoportomba és tanulj, fejlődj velem, hogy tudatosabb szülő lehess, aki jobban kezeli az eleven gyerekét.
Elsőszülött fiam a hónapban tölti a tizenkettőt. Az ajándék vásárlás mindig is nagy fejtörést okozott, amikor neki kellett választanom. Amire szüksége van, azt megkapja év közben, a bicikli vásárlással sem szoktuk megvárni a késő őszt. Könyvet mindig kap a mamától, és év közben is folyamatosan. Őt hiába kérdezem, nem szokott semmi javaslattal előállni. Kisebb korában a kérése szinte kizárólag autó/ távirányítós autó volt. Az utóbbi években több ok miatt is az élmények mellett döntöttünk. Egyrészt túl sok a játék otthon, a többi rokontól, nagyszülőktől kapott ajándékok felhalmozódása miatt szinte el voltunk árasztva kacatokkal. Ezt a nyáron megszüntettem az egyszerűsítés jegyében. Erről később fogok még írni, mit is jelent és milyen pozitív változásokat hozott az életünkben. Egyik évben virtuális játékot kapott, máskor kalandparkba mentünk, boboztunk, vagy aquaparkba. Idén az autós élmények tetszettek meg neki. De még nézelődök, mi az, ami egy 12 éves fiúnak élmény lehet. Ha van javaslatotok, írjátok meg kommentben, köszönöm! Ha tetszenek a cikkek, kérd a blogértesítőt itt, így nem maradsz le a legfrissebb tartalmakról!
Rengeteg gyereknevelésről szóló könyvet olvastam el, mióta gyerekem van. Természetesen előtte azt gondoltam, hogy a gyereknevelés ösztönös dolog, ami nem lehet olyan nehéz. Aztán a fiam másfél éves kora körül kezdtem rájönni, hogy de. A gyereknevelés nem könnyű, sőt, mondhatni a világ egyik legnehezebb dolga.
Kaptam a tippeket már igen gyorsan a pici érkezése után, úgy nagyjából mindenkitől, aki körülöttem megfordult, anyós, anyám, védőnő, gyerekorvos, ismerős szülők, barátok, rokonok. Mindenki pontosan tudta, hogyan kell a kicsit szoptatni, altatni, sétáltatni, fürdetni, öltöztetni, büfiztetni, csak én nem. Nekem a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy vajon jól csinálom e a dolgokat és a rengeteg kéretlen tanács csak még inkább elbizonytalanított. Kezdtem pánikolni néhány hét után, mivel igen kemény kezdet és még nehezebb folytatás következett a szoptatás – hasfájás terén.
Két három hét után azt éreztem, hogy ezt lehetetlen kibírni ép ésszel. Végkimerülésig ordított a szerencsétlen, nekem meg fogalmam sem volt, hogy vajon miért. A hasa fáj vagy éhes?
Hála égnek elég hamar kiderült, szemfüles orvos rokonnak köszönhetően, hogy tejérzékeny a fiam. A tej teljes megvonása után hamarosan megszűntek az álmatlan éjszakáink és kifejezetten jó alvó babám lett. Szinte könnyűnek tűnt az egész, így elég hamar vállalkoztunk a tesó érkezésére.
Csakhogy a lányom születése nagyjából egybe esett a fiam dackorszakának kezdetével, ráadásul akkor költöztünk másik országba, ami szintén megviselte a fiamat. Innentől nem volt egyszerű az életünk, idegen városban, idegen nyelven, autó nélkül kellett megoldani a két kicsivel mindent. A fiam nagyon nehezen szokott be az óvodába. Napi 3 órát töltött ott, minden délelőtt, mert úgy éreztem, szüksége van a kortársakra, hiszen ott senkit sem ismertünk, akivel játszhatott volna. Az angolok elég zárkózottak, nem igazán lehet a játszótéren ismerkedni más anyukákkal,gyerekekkel.
Az első gondolat, hogy valami nincs rendben a fiammal, elég hosszú idő után fogalmazódott meg bennem. Az első évben a szokásos aggódáson kívül (nem tartja még a fejét, nem fordul még át) nem történt kirívó dolog. A védőnő és az orvos nyugtattak, hogy ez még belefér a normálisba, hiszen nagyon nagy súllyal született baba (4210 gramm). Normális időben, egy évesen kezdett önállóan járni és szavakat mondani. Ami később feltűnt, bár akkor még nem volt összehasonlítási alapom, hogy hihetetlenül rugalmatlan a gyerekem. Olyan szinten, hogy nem volt hajlandó új ruhát felvenni, csak a megszokott cipőt, ruhákat. Ha új cipőt kellett vennünk, zengett az egész bolt az ordítástól, mert fel kellett próbálnunk, majd még egy jó pár küzdelmes hiszti állt előttünk, mire elfogadta az új cipőt, nadrágot stb. Nyáron nem vett fel rövid nadrágot, képtelen voltam ráadni. Sokszor addig ordított, amíg végül elaludt a szőnyegen. Az evésben is ugyan ilyen rugalmatlan volt, rengeteget harcoltam vele, hogy megkóstoljon mást is, a megszokott egy két féle ételen kívül. Nem tanult meg angolul beszélni, pedig mindenki azt mondta, pár hónap után már mondatokban fog beszélni. A szomszéd lengyel gyerekek is pár hónap alatt folyékonyan beszéltek, az én fiam még a tanév végén sem. Otthon sem beszélt, bár a mondókákat és énekeket tudta és otthon elmondta. Az oviban mindent megértett, de nem beszélt. Amikor hazaköltöztünk, 4 éves volt. Az itthoni oviba is nagyon nehezen szokott be, és az óvónők itt is észrevették, mennyire rugalmatlan. Ha véletlenül egy másik helyre ültették, teljesen kiakadt. Már 4 évesen elvittem a nevelési tanácsadóba, hátha kiderül, mi a probléma, de ilyen kicsi korban még nem tudtak megállapítani semmit, csak annyit mondtak, hogy figyelemmel kell kísérni, tehát járjunk kontrollra.
Ebben a négy évben én a kétségbeesés szélére sodródtam, és csak azért nem hittem el teljesen magamról, hogy rossz anya vagyok, mert közben a kislányom normálisan fejlődött, és teljesen más volt, mint a fiam.
Arról írtam az előző cikkemben, hogy milyen káros hatásai vannak a tévé/képernyő nézésnek. Most viszont leírom a saját tapasztalatainkat tévézés ügyben.
Két lányom nem annyira van oda a képernyő bámulásért szerencsére, de a két fiam igazi monitor függők -lennének, ha engednénk. Hétköznapokon általában nem nézhetnek mesét, kivéve az iskolai szünetekben vagy ha betegek (a nyári szünet más tészta, akkor sajnos a kelleténél többet néznek képernyőt). Hétvégén egy közösen választott mesefilm után kikapcsolom a képernyőt, és ez általános nemtetszést szokott kiváltani. Itthon nem lehet semmit sem csinálni, csak UNATKOZNI! Bőszen igyekeznek meggyőzni rettentő sanyarú sorsukról, látványos szenvedéssel egybekötve. Ez a kínlódásos fázis eltart kb 10-30 percig. Aztán fél óra múlva elmélyülten játszanak valamivel az udvaron vagy a gyerekszobában. Valakinek eszébe jut egy jó ötlet, vagy felfedezik a múltkor elkezdett de még be nem fejezett játékot, folytatják az árok vagy gödör ásást.
Úgy vettem észre, ha hagyom őket unatkozni, akkor kezd igazán szárnyalni a fantáziájuk, és kreativitásuk is jobban megmutatkozik. Az unatkozás teremti meg azt a feszültséget, amiből aztán életre kelhet egy igazán szuper játék, vagy egy kreatív alkotás. Ezért tévesnek gondolom azt a manapság általánosan elterjedt nézetet, hogy a gyerekeket folyamatosan le kell kötni, újabb és újabb szórakozással, programmal, tanulási lehetőséggel. Azt gondoljuk, a mi dolgunk ez is. Ha unatkozik, nyafog szegény, hogy nincs mit csinálni, azonnal ugrani kell és kitalálni helyette mit csináljon. De ezzel valójában a fantáziáját kötjük meg, és ellustul a képzelete. Ezek után a képzelőereje nem segít rajta, hanem folyamatosan ránk lesz utalva. Újabb és újabb, több és több szórakoztatásra, programra, játékra lesz szüksége. Ez egy ördögi kör, mert így egyre többet halljuk, hogy anyaaaa, unatkozom!
Nem gondolom, hogy ha néha a képernyő előtt ragadnak, attól nagy bajuk lenne, de biztos vagyok benne, hogy a tévének nagy mennyiségben rossz hatásai vannak a gyerekekre. Rengeteg kutatás folyik a tévézés hatásairól és általánosan elmondható, hogy a negatív hatásai a mennyiséggel együtt nőnek, és már igen kevés idő után is kedvezőtlenül befolyásolja a gyerekek figyelmét, alvását, viselkedését, tanulmányi eredményeit.
Ha érdekes volt a cikk, kérd a blog értesítőt itt, így mindig eljutnak hozzád a friss tartalmak!
2009 májusában költöztünk Londonba, éppen másfél éves volt a kisfiam és 5 hónapos pocakos voltam a lányommal. Azon túl, hogy nem volt magyar csatorna, az angol nyelvű csatornákat sem volt időm nézni. A két kicsi között 19 hónap van, még a fiam is bőven pelenkás volt. Autónk nem volt egy jó ideig, így nagy hassal rohantam a kismotoron száguldozó kiskrapek után egész nap. Boltból a játszótérre, védőnőtől a parkba. A kórházba busszal jártunk, szülni taxival száguldottunk. A pici megszületése után valóságos ámokfutásnak éreztem az életet, legalább egy évig. Így aztán elszoktunk a tévé nyújtotta háttérzajtól, volt abból bőven. Ha végre csend volt, élveztem, hogy végre egy kis nyugalomhoz jutnak kimerült agysejtjeim.
Azóta már hazaköltöztünk és rengeteg dolog történt velünk. De a tévé sosem hiányzott. A szükséges információkhoz hozzájutunk az interneten. Nem mondom, hogy teljesen képernyőmentesen élünk, van monitorunk, amin a gyerekek meséket nézhetnek. Olyan mesét, ami megfelel az életkoruknak, esetleg családi filmeket. Általában az egész család együtt nézi, hétvégente, vagy egy egy rövidebb mese belefér hétköznap is. A nagyok használják az internetet is már, felügyelettel.
Mi is használjuk a netet, családdal való kapcsolattartásra, munkára, információ szerzésre. Nem gondolom, hogy ördögtől való lenne az internet. Viszont az biztos, hogy egy óvodás vagy annál kisebb gyereknek bármilyen képernyő előtt ülni nem csak hogy fölösleges, de bizonyos mennyiség után káros. Rengeteg kutatás folyt a témában, nem szeretnék senkit statisztikákkal fárasztani. A gyerekeknek mozgásra van szükségük a fejlődésükhöz. Méghozzá rengeteg mozgásra. A képernyő előtt ülés leginkább ezért befolyásolja károsan a gyerekek fejlődését. A mozgástól fosztja meg őket, attól vesz el időt, ami a legfontosabb. És akkor még nem beszéltem arról MIT néznek. Mert a tévéből válogatás nélkül ömlik a gyerekekre a reklám, a felnőtt tartalom, az erőszak. El sem tudjuk képzelni, hogy reagál egy kicsi gyerek arra, ami nekünk már teljesen megszokott. Ráadásul a gyerekek még nem tudnak különbséget tenni a valóság és a mese között. Ezért nem tudják, hogy a filmben a szereplők csak eljátsszák a szerepet. Ettől függetlenül persze megpróbálják feldolgozni és utánozni az ott látottakat. A bennük létrejövő feszültség hatására szorongóak, vagy épp agresszívak lesznek, akár viselkedés zavarok is kialakulhatnak. Egy beilleszkedési, magatartási, tanulási nehézségekkel küzdő gyermek esetében fokozottabban is érvényesülhet a tévé káros hatása. Az amúgy is megkésett agyi, és mozgásfejlődését még inkább hátráltatja, beszédfejlődését is akadályozza. Szorongást és a viselkedészavart erősíti, a pihentető alvást megnehezíti.
A legkisebbeknek egyáltalán nem ajánlott a tévénézés, óvodás korban naponta maximum 30 perc, a 6 és 8 év közöttiek 1 óránál, 9 és 12 éves kor között másfél óránál többet nem ajánlott tévét nézni.
Az időtartamok betartásán kívül fontos, hogy válogatás nélkül ne nézzenek a gyerekek képernyőt. A gyerekszobába pedig, különösen ahol a gyerekek alszanak, ne legyen tévé!
“Iskoláskorig semmit ne nézzen a gyerek!”
Mondta Vekerdy tanár úr, fogadjuk meg a tanácsát, de lehetőleg próbáljuk meg minimálisra korlátozni a tévénézést! Helyette olvassunk minél többet a gyerekeknek!
A napirend tervezése nekünk, felnőtteknek is fontos, hiszen sokszor annyi a napi tennivaló, hogy könnyen elfelejtünk elmenni egy megbeszélt találkozóra, ha nem írjuk fel. Én legalábbis rendszeresen elfelejtem azt a programot,amit nem írok be a telefonomba. Nekünk egy nagy családi naptárunk van a konyha ajtóra függesztve, és arra írjuk be a tervezett programokat. A naptárba beírunk mindent, így elkerülhető a programok egymásra szervezése. Ha az egyikünk éppen leszervezni készül valamit, elég ha rápillant, és máris látja, hogy az az időpont nem alkalmas, mert a másik már beírt valamit. Amennyire segítség nekünk, felnőtteknek a naptár, a gyerekeknek még inkább fontos, hogy fel tudjanak készülni a következő napra, ne maradjon otthon a délutáni edző cucc, uszodai holmi, vagy bármi más. Reggel csak rápillantanak, és máris összeszedettebben indul a napjuk.
A kicsiknek, ovis korú gyerekeknek egy vizuális gyerek naptár, heti rend jobb, amibe rajzolhatunk, vagy fotókat is készíthetünk. Az enyémek nagyon várják minden nap, hogy egyel arrébb ugorjon a kis emberke, és számolgatják lelkesen, hány nap van még a hétvégéig. Ugyan így jelezhetjük nekik az ünnepeket, szülinapokat, névnapokat, fontos eseményeket, egy kis rajzos ábrával.
A nagyok már a felnőttek naptárát is nyomon követhetik, ők már képesek hetekben is gondolkodni, és előre terveznek, számolgatnak, mikor jön végre az iskolai szünet vagy egy utazás.
Azon kívül, hogy a gyerekek felkészültebbek, összeszedettebbek és koncentráltabbak lesznek a naptár, heti tervező használatával, biztonságérzetüket is növeli. Viselkedésük a kevesebb feszültség miatt nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá válik, és kevesebbszer lesz szükségük hisztivel levezetni a felgyülemlett feszültséget.
63+
