Ezt a mondatot kb. 4 éve hallottam egy konferencián, egy gyerekpszichiáter kezdte így az előadását. Valami furcsa érzés kerített hatalmában, ahogy átgondoltam ezt a mondatot. Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Pedig már régen tudtam, hogy az én gyerekem más, ő nehéz temperamentumú, sőt (azóta kiderült még néhány diagnózis). De mégis, hiába tudtam az eszemmel már régen, soha nem hittem el igazán, sosem tudtam elengedni a bűntudatot, a szégyent, egészen addig a percig. Ott akkor egy szakember mondta ki nekem, amit nem mertem elhinni, és így már végre elhihettem. TÉNYLEG nem én vagyok rossz anya. Tényleg nem én rontottam el. Tényleg nehezebb nekem, mégha nem is akarom beismerni magamnak sem. Annyira megfogott akkor az a mondtat, hogy elhatároztam, ezt mindenkinek tudnia kell, és segíteni fogok ebben a többi szülőtársamnak, hogy ők is tudják, és elhiggyék.
A nehéz gyerekeket nehezebb nevelni. Mondhatni, extrém sport.
Sokkal több erőfeszítést igényel a nevelésük, és olyan képességek elsajátítására kényszerítenek minket, amelyeket nem tanítanak semmilyen iskolában.
A legtöbbünket abban a szellemben nevelték, hogy a gyereknek azt kell tenni, amit a szülők mondanak, nincs helye ellenkezésnek. Ezért megtanultuk azt, hogy a mi szavunk, szükségletünk, véleményünk nem számít. Másrészt azt, hogy ez a gyereknevelés, így sokszor mi is ezt az utat próbáljuk követni. És aztán csodálkozunk, hogy a gyerek ellentmond. Mert az állhatatos gyerek bizony NEM-et tmond.
Ilyenkor pedig bekapcsol a tudatalattink.
Bezzeg az én időmben..az én szüleim agyonvertek volna, ha ilyet mondok, így ellenszegülök az akaratuknak, ez elképzelhetetlen volt.
Bezzeg az én időmben..az én szüleim agyonvertek volna, ha ilyet mondok, így ellenszegülök az akaratuknak, ez elképzelhetetlen volt.
Persze, tudjuk, hogy ma már más idők járnak és sokan próbálunk pozitív szellemben, nem büntetéssel, nem veréssel nevelni, csakhogy az a gond ezzel, hogy ezt a mintát nem volt honnan elsajítítanunk. Nem tanultuk meg, csak azt, amit éppen kerülni szeretnénk. Mást akarunk, de nem tudjuk, hogyan. Nem találjuk a saját hangunkat, mert csak azt ismerjük, amiről tudjuk, hogy nem akarjuk. Én biztos nem leszek olyan, mint az anyám. Mondjuk, aztán halljuk a mi hangunkon megszólalni őt, mikor a gyerekkel üvöltünk. Ijesztő!
Mivel ezt a mintát láttuk és tanultuk, ezért nem könnyű ezt felülírni, és egy új mintát megtanulni. Mint minden tanulási folyamat, időbe és energiába telik. De már a legelső kis lépés is nagy változást hozhat a gyerekkel való kapcsolatunkban és az otthoni légkör milyenségében.
Abban segítek nektek, hogy megtaláljátok a saját, valódi hangotokat!
Sziasztok😇Orsi minden szavával egyetértek. Ez most úgy beleégett a retinámba😅Mintha nekem írtad volna,és rólunk szólna,kivétel,hogy az én anyukám( pedig 40 éve még szó nem volt ezekről) erején felül megpróbálta a lehetetlent,és sikerült neki🙏Általa lettem az aki most vagyok,amiért nem tudok elég hálás lenni neki❤️Megkönnyezem,szívem szakad meg,ha arra gondolok,hogy neki milyen nehéz lehetett akkor . Hiszen nekünk is milyen NEHÉZ MÉGIS CSODÁLATOS!!! a gyermekünkkel együtt fejlődni és BOLDOGNAK LENNI🥰Szuper anyák vagytok Mindannyian!!!! Mindenkinek kitartás,ha akarjuk jó lesz❤️🙏