A szülő-gyerek kapcsolat a két fél összjátékában alakul, a pici baba jelez, sír, a szülő reagál, és a baba megnyugszik, elalszik, mosolyog. A szülő kompetencia érzése kialakul, mert sikerül jól reagálnia a pici jelzéseire. Nyugtázza magában, jó szülő vagyok, megnyugtattam, elaltattam.
De a nehéz természetű babák nem így működnek, már újszülött kortól (félrevezető), túl intenzív visszajelzést, reakciót adnak a szülőnek. Ilyenkor sérül ez a kiépülő kapcsolat, elkerülhetetlenül, hiszen a szülőben nem tud létre jönni az a kompetencia érzés, hogy ő jól csinálta, mert neki nem sikerül megnyugtatni, nem sikerül elaltatni a babát. A baba csak sír, bármit is tesz a szülő, nehezen nyugszik meg, nem alakul ki egy rendszeresség, napirend, ez mind mind kudarc a szülőnek. A szülőben az az érzés hatalmasodik el, hogy valamit elrontott. Rosszul csinált. Rossz szülő, nem alkalmas gyereknevelésre stb.
A fent leírt folyamat miatt már az alapoktól egy rossz vágányon indul el a kettejük kapcsolata, és később sem javul, ha nem kap segítséget. Később egyre több kudarcélmény éri a szülőt is, gyereket is, nehéz beilleszkedés az óvodába, viselkedési problémák, a környezettől is folyamatosan jön a jelzés, hogy rosszul csinálod, fejedre nőtt, elrontottad, elkényeztetted stb. ezért a szülő önbecsülése, kompetencia érzése egyre romlik, és egy ördögi körben folyamatosan lefelé halad.