Ez a téma is az egyik konzultáción jött fel a minap. Hogy milyen nehéz nekünk azokkal a hozzánk közel álló emberekkel, akiknek nincs nehéz temperamentumú gyereke. Mert nem értik, mi ez. Hogyan is érthetnék, hiszen mi magunk sem hisszük el néha, ami otthonunkban van, hogy ki lehet totálisan borulni azon, ha nem kocka alakú a piritós – a példa valóságon alapul és a napokban esett meg.
Mivel nem értik, próbálnak rá magyarázatokat találni, amit a tudtunkra is adnak, csupa segítő szándékkal:
- Kicsit legyél vele eréjesebb! (Ja, még sosem ordítottam vele)
- Meg kellene büntetni, abból tanulna! (Próbáltam, más ötlet)
- Szerintem el van kényeztetve, nem kellene neki mindenben engedni. (Próbáld te kibírni akár csak egy igazi összeomlását és végig asszisztálni, nap, mint nap)
- Biztosan féltékeny a testvérére
- Talán túl sokat ül a képernyő előtt, attól ilyen.
- Egy jó nagy pofon kellene csak neki
Stb.
A sort még folytathatnám, de a lényeg, hogy mindenki jobban tudja, mit kellene csinálnunk és mit rontottunk el. Ezek után nem is csoda, hogy legtöbbünknek az önbizalma a béka popója alatt van, mert a kudarcok átélése miatt már eleve ott volt. Tehát köszi a megerősítését annak, hogy egy totális csődtömegek vagyunk.
Emiatt aztán sokan választjuk azt a védekező mechanizmust, hogy megszakítjuk, vagy legalábbis csökkentjük a kontaktust a rokonokkal, barátokkal. Elszigetelődünk, nem merünk elmenni a családi eseményekre, összejövetelekre, mert nem értik meg, miért nem alszunk ott, miért nem maradunk tovább, hiszen a Julcsiék lánya kisebb, mégis milyen vígan ott alszik, még egyedül is, akár egy hetet simán!
Aki fontos számunkra és a gyerekünk számára (szeretik egymást) és a legkisebb esélyét látjuk annak, hogy ha magyarázni kezdjük a helyzetet, akkor lehet megértés és pozitív változás, akkor próbáljuk meg, de ha nem látunk esélyt rá, akkor a magunk érdekét nézzük és ne magyarázkodjunk, ha kell, csökkentsük a találkozásokat. Ne adjunk teret az amúgy is megtépázott önbecsülésünk még jobban sárba tiprásának!