Miért fontos ismernünk a gyerekünk temperamentumát?
A temperamentum öröklött dolog, akár a szemünk színe. A pszichológusok megfigyelése szerint bizonyos emberek még a leghétköznapibb eseményekre is érzelmi kitöréssel reagálnak, míg mások a leginkább emberpróbáló körülmények közt is higgadtak maradnak. Ezek a különbségek láthatóak már kisgyermekkorban, sőt a születéskor megjelennek, és az egyén egész életén át meghatározó karakterjegyek maradnak.
Ez a személyiséget alapjaiban meghatározó dolog a temperamentum.
A temperamentum öröklött, és az életünk során nem sokat változik. Mindenkinek megvan a maga sajátos temperamentuma, egyedi stílusa.
Fontos, hogy nincs jó és rossz temperamentum!
Minden temperamentum jellemzőnek megvannak a negatív és pozitív aspektusai. A célunk, hogy az intenzív vonásokat pozitív irányba tereljük, kibontakoztassuk, hogy az előnyére válhasson.
A szülők szerepe a döntő abban, hogyan segítenek a gyereküknek az egyes személyiség jellemzőjüket a lehető legideálisabb módon kibontakoztatni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ismerik ezeket a jellemzőket, tehát a gyerekük temperamentum jellemzőit.
Ezen ismeretek birtokában olyan egyénre szabott módszereket tudunk alkalmazni gyerekeinknél, melyek működnek! Mivel minden gyerek más (nem csak a nehéz temperamentumúak), ezért azt vallom, hogy nincs egy egyetlen CSODAMÓDSZER, ami mindenkinek beválik. Nem hiszek a gyerek megváltoztatásában.
Csakis a szülők tudnak változtatni, és ennek következményeként változik a gyerek viselkedése. Ez tanulható, és nem olyan nehéz, mint ahogy elsőre tűnik. Apró lépésekben haladhatunk, de már kis változás is hozhat azonnali pozitív változást!
Elmesélem az én sztorimat. Amikor én még nagyon az elején jártam, fiatalon, első gyerekkel, senki sem volt, aki megértett és segített volna, ha máshogy nem azzal, hogy nem bagatellizálja a problémáimat. Nem ad kéretlen tanácsokat, hanem helyette meghallgat, vagy tehermentesít néhány órára, pl. vigyáz a gyerekekre. Nem engem hibáztat, mikor már amúgy is bűntudattal voltam tele.
Bárcsak lett volna valaki, aki azt mondta volna, ne aggódj, ez nem a te hibád, te mindent megtettél, jó anya vagy. És ha nem tettél meg mindent, mert épp ennyi telt az erődből, az is pont elég. Nem kell tökéletesnek lenned!
A környezetem szerint nem voltam elég jó. Ők jobban tudták, hogyan kellene csinálni, mit kellene máshogy, így meg úgy. Persze, senki sem volt a gyerekemmel, csak én 0-24-ben. Könnyű a partvonalról osztani az észt, mondom most. Aki nincs benne, annak fogalma sincs..
De akkoriban én jobb akartam lenni! Majd én megmutatom. Minél rosszabbul mentek a dolgok, annál görcsösebben akartam jobban csinálni. Maximalizmus, ugye..És annál rosszabbul éreztem magam..
Nem értettem, miért nem megy nekem, ha mindenki másnak olyan könnyedén megy ez?
Miért vagyok képtelen kontrollálni a gyerekem, miért nem hallgat rám?
Miért nem teszi azt, amit szeretnék, szépen kérek, kiabálok, akkor sem? Ha türelmes vagyok, az sem elég, és hát egy idő után elszakad a cérna…
Miért nem olyan, mint a többi gyerek a játszótéren?
Miért kell gyomorgörccsel elindulni bárhová, mert előre tudom, hogy ki fog borulni és az egész utca/pláza/játszótér/bolt azt hallgatja majd, hogy ordít és én tehetetlen vagyok.
Észre sem vettem, de már az állandó fáradtságtól teljesen zombi lettem. Félálomban mászkáltam otthon, türelmem nem volt, azonnal robbantam minden apróságon.
Közben folyamatosan pörögtem, tanár vagyok, óvónő, rengeteget tanultam a gyerekekről, az NEM lehet, hogy NEKEM NEM MEGY.
Ezért folymatosan bújtam a szakirodalmat, tanfolyamokról tréningeken át mindent végig rágtam, elolvastam, kipróbáltam. Nem hozott semmi tartós javulást.
Aztán pár évvel (és gyerekkel) később rátaláltam arra, ami alapjaiban változtatta meg a szemléletemet, és gondolkodásomat a gyereknevelésről.
Rájöttem, hogy a különféle csodamódszerek éspraktikák azért nem működnek, mert nincsenek a gyerekre szabva.
Hát persze, csaptam a homlokomra, hogyan is működhetne EGY féle módszer MINDEN egyes gyereknél? Hiszen ahány gyerek, annyi féle.
Na jó. De akkor honnan tudjam, mi az, ami nekünk működik? Egyáltalán van ilyen? Már kezdtem feladni, és azt gondoltam, a mi esetünkre nincs megoldás.
Ekkor bukkantam rá a temperamentum kutatás eredményeire és tanulmányozni kezdtem a temperamentumot.
A temperamentum olyan egyéni, velünk született dolog, mint a szem szín.
És mint olyan, nem megváltoztatható. Ezért hiába is akartam én, hogy a gyerekem más legyen. A szeme színét sem lehet megváltoztatni, a temperamentumát sem.
Alapjaiban egyik embert sem lehet megváltoztatni. Tanulhatunk dolgokat és alakíthatunk a viselkedésünkön, de a temperamentumunkon nem tudunk változtatni.
Ezért nem új módszerekre van szükségünk, hanem a gyerekünkhöz igazodó, személyre szabott módszerekre.
Emellett a pozitív nevelési módszerekre, amelyek segítenek minket is abban, hogy más szemüvegen keresztül lássuk a gyerekünket.
Nagy megkönnyebbülés volt ez a felfedezés, mivel a gyerek megváltoztatására tett kísérleteim sorra kudarcba fulladtak. Azonban az én hozzáállásomon tudtam változtatni. A pozitív nevelési módszereket meg tudtam tanulni. A gyerekem temperamentumának kielemzésével megismertem alaposan az ő szükségleteit. Ezek ismeretében ki tudtam dolgozni azokat a módszereket, amelyek pontosan illeszkedtek hozzá, ezért működtek! Persze, ez bele kerül némi kísérletezésbe is, és kell hozzá egy jó adag kreativitás, de nem lehetetlen!
Már az is nagy lépés volt, hogy máshogy néztem az egész nevelés projektre. Nem egy megoldandó feladatot láttam a gyerekben, hanem egy csapattá váltunk ebben. Egy egymást szerető és segítő csapattá.
Le kell cserélnünk a bennünk futó lemezt, új narratívára van szükségünk, hogy megállítsuk azt a negatív spirált, amely egyre jobban eltávolít érzelmileg a gyerekünktől.
Jelentem, a dolog azóta is működik. Lehet újra szeretetteljes kapcsolatunk gyerekünkkel. A szeretet lesz majd a fő motiváció abban, hogy ő igyekezzen jól viselkedni és megfelelni nekünk.
Nagyon leegyszerűsítve a SZERETET a kulcs.
Ez leírva tök jól hangzik, túl egyszerűnek tűnik, nem? Hiszen szeretjük a gyereket, még ha kiakaszt is naponta ezerszer.
Eljuthat a kapcsolatunk arra pontra is sajnos, amikor már nem érezzük ezt a szeretetet, mert olyan negatív spirálba kerülünk bele, ami egyre lejjebb visz érzelmileg, eltávolodunk egymástól… Ez rossz, mert egyre nagyobb a bűntudatunk, emiatt egyre nagyobb hibákat követünk el, pl. engedékenyebbek vagyunk, mert kompenzálni próbáljuk a bűntudatunkat. És egyre lejjebb és lejjebb kerülünk….
A lényeg a részletekben rejlik, apró, de lényeges különbségekben, amik nem csoda dolgok. Tanulható, gyakorolható, csiszolható képességek.
Sok sok szülővel való beszélgetés után átlátom azt, hol van a probléma gyökere, egy két beszélgetés után és tudok segíteni abban, hogy a spirálban felfelé indulj el és egyre feljebb kerüljetek! Megtanítom, hogyan kommunikálj úgy, hogy ne vesztes vesztes helyzeteket teremts, hanem mindkét fél megelégedettséget érezzen. Megtanítom az együttműködő konfliktus megoldást. Azt, hogy hogyan tudod megtanítani a gyerekednek az önkontroll képességét és hogyan tudod megnyugtatni. Hogy hogyan ne érezz bűntudatot többé, amikor nem sikerülnek úgy a dolgok, ahogy szeretted volna.
Nem egy merev módszert tanítok neked, annál sokkal többet! Szemléletmódot, hatékony, együttműködő kommunikációt, konfliktus megoldást. Olyan szemléletmódot, amely végig kísérheti utadat a gyereked felnőtté válásáig és azután, és mindig működik, mert nem egy módszer, hanem egy létforma.
Segítségével mindig ki tudod találni a legjobb módszert, amely illik a te gyereked személyiségéhez, temperamentumához, és az adott helyzethez ,így működni is fog. És sok mindent könnyedén el fogsz engedni, mert ez mindenki érdekét szolgálja.
A mi történetünket egy könyvben is megírtam, számomra ez hozott végre teljes feloldozást és feldolgozást a múlt tekintetében. Ha érdekel, mi hogyan mentünk végig az úton akkor a menüben keresd az ebookot.
Ez egy elég összetett dolog. Arra jutottam, hogy ezt a legyek mindig türelmes dolgot engedjem el. Irtózatosan túlzó elvárás az magunkkal szemben, hogy legyünk MINDIG minden helyzetben türelmesek és szelíden, mosolyogva közeledjünk a gyerekünkhöz, bármilyen nagy a káosz. Szerintem a gyerekünk egy idő után azt hinné, egy robottal él együtt, elég életidegen lenne, nem?
A gyerek nem fog attól sérülni, ha látja, a szüleinek is vannak érzései, és ők is kijönnek néha napján a sodrukból, ők is emberek. Egyszerűen lehetetlen mindig türelmesnek lenni. (VAn, akinek sikerült? )
Vannak fárasztó napok, és hetek, és alvás nélküli éjszakák, amik a legtürelmesebb emberből is egy idegroncsot csinálnak. És vannak azok a nehéz természetű gyerekek, akik sokkal jobban bírják cérnával, mint egy hullafáradt anya. (Kinek ismerős?)
Vannak túlélő napok, mi így hívjuk a férjemmel. Ilyenkor a következetesség úgy érvényesül, hogy következetesen következetlenek vagyunk. Tudom, hogy úgysem bírnám cérnával a két és fél órás hisztit, ezért bele sem megyek, hanem engedek, amit amúgy nem szoktam, vagy tudom, hogy nem kellene. De ez abban a percben, azon a napon az életemet menti meg. És a családi légkört. És a többi gyerek ép elméjét. És az enyémet. Ez a jelenlegi vírushelyzet is elég sokszor rákényszerít arra, hogy elengedjek dolgokat. Ez nem is olyan egyszerű, a mai napig van, hogy bűntudatot érzek. De tudom, hogy nem kellene. Igaz a mondás, miszerint régen elveim voltak, most már gyerekeim vannak. Kitartás mindenkinek!
Tény: Az ADHD már több, mint 50 éve ismert rendellenesség. De mivel még viszonylag új kórkép, ezért sokan megkérdőjelezik, valódi betegségről van-e szó. A folyamatosan futó kutatásoknak köszönhetően a szakemberek egyre inkább tisztában vannak a tünetekkel, így egyre könnyebb a felismerése. Ez a magyarázat arra, hogy egyre több gyerek kapja meg a diagnózist. Bár a pontos okokat még mai napig sem tisztázták, az eddigi eredmények alapján genetikai hátterű, örökölhető, veleszületett állapotnak vélik a kutatók, ami az agy eltérő működésével jár.
2. Tévhit: Ha a gyerek csak figyelmetlen, ábrándozik, nem lehet ADHD-s.
Tény: Az ADHD fiúknál 2-3-szor gyakrabban fordul elő, mint lányoknál. Nem minden esetben jár együtt hiperaktivitással (túlmozgás), lányoknál jellemzőbb hogy a figyelemhiány a vezető tünet, az impulzivitás és a hiperaktivitás hiányzik. Emiatt lányoknál gyakrabban fordul elő, hogy rejtve marad, vagy téves diagnózist kapnak.
3. Tévhit: Az ADHD-t a helytelen táplálkozás, a sok cukor, ételszínezék, mesterséges aromák esetleg a glutén fogyasztása okozza.
Tény: Nincs egyértelmű ok-okozati összefüggés a táplálkozás és az ADHD tünetei között, de a tapasztalatok szerint a tüneteket súlyosbítják például a cukrok, a fehér liszt, a színezékek.
4. Tévhit: Az ADHD-t a nem megfelelő szülői nevelés okozza. A gyerek egyszerűen csak neveletlen, elkényeztetett.
Tény: A szülői nevelés minősége nincs összefüggésben az ADHD kialakulásával. Viszont nagyon fontos az ADHD-val küzdő gyerekek számára a megfelelő szülői támogatás, pozitív nevelői attitűd.
5. Tévhit: Biztosan nem ADHD-s a gyerekem, hiszen hosszan képes elmélyülni a kedvelt játéktevékenységeiben.
Tény: Az ADHD-s emberek is képesek koncentrálni és elmélyülni azokban a tevékenységekben, amelyek számukra élvezetesek, érdekesek. A probléma náluk azokkal a dolgokkal van, amiket muszáj elvégezni.
6. Tévhit: Az ADHD meggyógyítható, bizonyos terápiákkal teljesen megszüntethető.
Tény: Az ADHD nem múlik el, nem gyógyítható meg. Az egész élet során végig fennmarad. Bár a tünetek felnőttkorban változhatnak, enyhülhetnek. A vizsgálatok szerint a gyermekként diagnosztizáltak csaknem kétharmada felnőttkorban is jelentős nehézségekkel küzd.
7. Tévhit: Az ADHD-s gyerekek alacsonyabb intelligencia szinttel rendelkeznek, mint társaik.
Tény: Az ADHD nincs összefüggésben az intelligenciával. De a tünetek miatt az egyébként jó intellektussal rendelkező gyerekek általában nem tudnak a képességeiknek megfelelően teljesíteni. Ezért szükségük van a speciális fejlesztésekre, támogatásra.
8. Tévhit: A gyógyszer teljesen megszünteti a tüneteket.
Tény: Ritka, hogy a gyógyszeres kezelés önmagában megoldja a problémát. Bár a gyógyszer nagymértékben csökkentheti a tüneteket, a legjobb eredmény mégis úgy érhető el, ha egyéb terápiákkal együtt alkalmazzuk. Ilyen terápia lehet pl. a neurofeedback tréning, viselkedésterápia. Elengedhetetlenül fontos emellett a támogató családi háttér és a gyermek igényeihez igazodó intézmények kiválasztása.
9. Tévhit: Az ADHD-s diákoknak tanulási nehézségeik vannak.
Tény: Az ADHD nem tanulási rendellenesség, a nemzetközi besorolásban sem itt található. Önmagában az ADHD nem teszi szükségessé egy tanuló speciális oktatását. Abban az esetben részesül a tanuló speciális oktatásban, ha meghatározták, hogy tanulási nehézségei is vannak. Ez sajnos gyakran előfordul.
10. Tévhit: Az ADHD-t a gyerekek kinövi felnőtt korukra.
Tény: Az ADHD tünetei felnőtt korra általában mérséklődnek. Akár tünetmentessé is válhat, ha megtanulja kompenzálni a nehézségeket. Felnőttként a hiperaktivitás más formában mutatkozik meg, például belső nyugtalanság, munkamánia, állandó tettvágy jellemző az egyénre. A figyelemzavar általában megmarad felnőtt korban is.
11. Tévhit: Az ADHD-s gyerekek nem lehetnek sikeresek az iskolában és az életben.
Tény: A hiperaktív gyerekek gyakran átlagon felül teljesítenek bizonyos részképességek területén, mint például a rövidtávú memóriatesztekben és a szókincspróbákban. Sokszor kivételes tehetségűek egyes területen, azonban a nem megfelelő viselkedésük miatt a környezetük negatív hozzáállása, és a beskatulyázás miatt ezek a képességek nem kerülnek a felszínre. Emiatt kiemelten fontos a türelem, a helyes, szeretetteljes nevelés, támogató családi háttér. Így negatív tulajdonságaikból előnyt kovácsolva sikeres emberekké válhatnak.
A mai szülők tömegesen állnak szemben olyan problémával a gyereknevelés terén, hogy nem képesek gyerekeikre hatást gyakorolni, tehetetlennek, bizonytalannak és elveszettnek érzik magukat. Pedig az utódnevelés mindig is az élet része volt, és nem volt szükség szakkönyvek olvasására ahhoz, hogy a szülők megfelelően tudjanak gondoskodni gyermekeikről. Manapság azonban valami megváltozott. Egy új kor küszöbén állunk. Manapság szülőnek lenni sokkal nehezebb, mint a régi időkben, azért, mert hiányoznak a hagyományok, a tradíció, amin a nevelés korábban alapult. A gyereknevelési módszerek generációról generációra öröklődtek és senki sem volt, aki megkérdőjelezte volna azokat, vagy más módszereket szeretett volna használni. Miért is akart volna, hiszen működött. A gyerekek tudták, hogyan viselkedjenek a felnőttekkel, a szülők is tudták a dolgukat, hogyan bánjanak gyerekeikkel. Magabiztosan képviselték ezeket az értékeket a szülők, csakhogy ezek az értékek és hagyományok egy korábbi úgynevezett autokratikus társadalmi rendben voltak érvényesek. A régi módszerek nem illenek bele a mai kor demokratikus társadalmi struktúrájába. A demokrácia térhódításával szükségszerűen együtt járt az egyenértékűség értékének megjelenése, ami a gyerekekre is vonatkozik. Valójában a demokrácia az emberi viszonyok átalakulását is magával hozta. De ez együtt jár azzal is, hogy a hagyományos gyereknevelési eszközök már nem működőképesek, helyettük újakat kell használnunk.
Igen, de sajnos a legtöbb szülő még emlékszik (ha nem, akkor a nagyszülők emlékeztetik) a régi korok jól bevált nevelési módszereire. És sokan hisznek benne, hogy ugyan úgy működhet, mint régen, de ez nem így van. Sok nevelő még mindig hisz a jutalmazás és a büntetés hatásosságában. Pedig a külső kényszerítéssel lehetetlen célt érni egy demokratikus társadalmi rendszerben. A kívülről jövő hatásgyakorlást fel kell váltania egy belső indíttatásból eredő késztetésnek. A legtöbb szülőnek és nevelőnek azonban fogalma sincs arról, ez mit jelent a gyakorlatban. Összefoglalva ma a generációk harcát éljük, mely harc feladására szólít fel Maria Montessori, aki egyike volt azoknak, akik felismerték ezt a tényt.
A szülők manapság a legegyszerűbb konfliktus megoldását is problémásnak érzik. A kényszerítő módszerek legfeljebb rövid távú eredményt hoznak. A legtöbb szülő azt gondolja, az a feladata, hogy harcoljon a gyerekkel. Sokan szkeptikusak abban, hogy a konfliktus megoldás ma már csak a kölcsönös tisztelet alapján lehetséges. A gyerek fog innentől kezdve irányítani? Hát nem így is már a fejünkre nőtt, így is kezelhetetlen? Gondolják. Igazság szerint azonban a harc abbahagyása nem jelent engedékenységet, bár sokan ezt értik alatta és ezt is teszik. Ennek az oka sok esetben az, hogy sokan már érzik, értik, hogy nem működik a régi módszer, de nem tudnak helyette jobbat, a régit pedig nem szeretnék használni. Egy kicsit elveszettek vagyunk most ebben a kérdésben. A modern demokráciák első példája az Egyesült Államok volt a XVIII. század végén. Mivel ők jóval előrébb járnak a demokratikus fejlődésben, ezért a gyereknevelési kérdésekben is sokkal kiforrottabban gondolkoznak már, mint mi. Érdemes tanulni tőlük, átvenni a már bizonyított és működő módszereket, melyek lassan lassan, de hozzánk is megérkeztek, de még nem terjedtek el.
Könyvemben igyekszem a modern szemlélettel hozzáállni a témához, és a legújabb nevelési módszerekkel ismertetni meg az olvasó szülőket, remélve, hogy sokatoknak segítséget jelenthet. Én magam is folyamatosan tanulom az új módszereket és természetesen alkalmazom saját gyerekeimen, így azonnal érkezik visszajelzés a módszer hatékonyságáról. A továbbiakban is igyekszem több posztot, cikket is írni a témában, körbejárom a különféle új módszereket. Kövess engem, ha téged is érdekel a téma! Köszönöm!
Forrás: A bátorító nevelés alapjai Szerk: Brezsnyánszky László
Mostanában betegeskedtünk egy kicsit, de szerencsére túl vagyunk rajta. A betegségekben egy jó dolog van csupán (de legalább valami), hogy otthon lehetünk, több időt tölthetünk együtt. Az egyik beszélgetésünk alkalmával Lukács számomra nagyon meglepő kijelentést tett. Mondhatni a semmiből, mert korábban sem volt éppen a téma terítéken, nem is tudom, hogy jutott eszébe. Azt mondja nekem; anya, tudod amikor veszekedtek, az olyan érzés, mintha valaki meghalna a családban.
Nem is tudtam erre hirtelen mit mondani, mert nagyon meglepett a kijelentése. Ami először eszembe jutott, te jó ég, mi lenne, ha még veszekedős család volnánk. De nem vagyunk, sőt, kevés olyan családot tudnék mondani, ahol ennyire kevés a veszekedés (nem a konfliktusról beszélek, mert az mindenhol adódik, természetesen) de mi mindent megteszünk azért, hogy okosan rendezzük a felmerülő konfliktusokat, ha mégis van köztünk feszültség, nézeteltérés, akkor azt mielőbb igyekszünk megbeszélni. Átrágjuk, meghányjuk, vetjük, közben maximálisan tiszteletben tartva a másik nézőpontját és érdekeit. Igyekszünk együttműködni és megtalálni a közös, mindenkinek megfelelő megoldásokat. Kiabálni sosem szoktunk, ha nő a feszültség, akkor inkább elvonulunk megnyugodni, hogy utána érdemben tudjuk megbeszélni a dolgokat. Nagyon sok közös munkánk van ebben, évek óta tartó kemény meló. És ennek ellenére mondta ezt a gyerek. Elgondolkodtató volt számomra, de alátámasztja azt, hogy a gyerekek olyan érzékeny radarra rendelkeznek, hogy a legkisebb feszültséget is azonnal megérzik, átérzik, és hat rájuk. Átveszik a a rezgéseinket. A konfliktusokkal, veszekedésekkel terhelt családi légkörben a kisgyerekek egyenesen a megsemmisülés érzését élik át, minden egyes alkalommal, amikor a szüleik között kitör az ordibálás. Mivel a gyerekek függenek szüleiktől, gyakorlatilag a kisbaba a szülei gondoskodása nélkül nem maradnának életben, ezért nagyon erős a pszichés függésük is irányukban. Annyira erős, hogy a családból való kirekesztettség érzését halálfélelemként élik meg. Amikor a szülők veszekednek, akkor ő úgy éli meg, mintha a szülők elhagynák a családot és benne őt is, tehát a saját létét is veszélyeztetve érzi. Számára a biztonságot a család jelenti. Őseink korában a család, a közösség valóban az életet jelentette a gyerekek és a felnőttek számára is. Ezért a közösséghez, családhoz tartozás vágya olyan erős bennünk, és a gyerekekben, hogy ennek az elvesztése (vagy még a gondolata is) nagyon erős szorongást vált ki. Egy érzékeny, nehéz gyerek esetében pedig ez még fokozottabb lehet! Ezért is viseli meg nagyon a gyerekeket, ha a szülők elválnak, és ezért nagyon fontos, hogy ha mégis elkerülhetetlen a válás, akkor mindkét szülő elérhető maradjon a kisgyerek számára. Van, amikor ez elkerülhetetlen, de még mindig jobb a gyereknek egy rendezett különélés, mint egy elmérgesedett családi légkör.