Hát idén is… végre vége. A szuperérzékeny gyerekek szülei értik csak meg azt, hogy mennyire lehet utálni a farsangot.
Nálunk általában egy héttel a farsang előtt elkezdődik az esti “szenvedés”. Ez azzal jár, hogy nekiáll agyalni, mi leszek, az nem leszek, ciki lesz, mégsem az leszek, jaj, nem tudom, mi legyek, akkor leszek az, nem, mégsem az leszek, jaj, de az mégis ciki…és ez megy minden egyes este, hol sírással, hol csak szenvedéssel. Aztán, ahogy a közelébe érünk az eseménynek, felpörög a feszültségi szint is.
Ez idén úgy nézett ki, hogy :
4 nappal előtte: Csontváz leszek, de hogy veszem fel a szemüvegem a farsangi maszk alatt?
3 nappal előtte: Nem tudom felvenni a szemüvegem, jaj, mi lesz
2 nappal előtte: Nem megyek
1 nappal előtte: Nem megyek
Aznap reggel: Nem megyek
Aznap délután: Jó, fél órára elmegyek, a tombola miatt, de nem öltözök be.
A farsangon: Nem vittük a jelmezt, felesleges lett volna. A közös felvonulásba nem állt be, pedig nagyon kedvesen kérte a tanítónéni és az osztálytársai is. Aztán össznépi táncikálás, vonatozás volt, két órán keresztül, végig a fal mellett, a földön ülve nézte. Mondta, hogy a régi suliban jobb volt, mert ott az osztályban tartották a bulit. Itt az egész alsó tagozat egyben, a tornacsarnokban, hangos, rossz akusztikájú (engem is nagyon zavart) zenével.
Végül a két órát végig bírta így, evett sütit, ivott üdítőt.
A húga végig szaladgált a többiekkel, és jól érezte magát, így nem jöttünk el. Az utolsó tíz percben mondta, hogy most már menjünk haza, így el is kezdtünk készülődni, Letti ugyan már felpörgött és nehezen indult el, de végül úgy sikerült elstartolnunk, hogy senki sem omlott össze. Sikernek könyveltük el a napot.
Egy könyvben olvastam egy sztorit egy kutyakiképzőről. Jól képzett kutyatréner volt, büszke az eredményeire és a kutyáira, míg egy napon egy border collie került hozzá, akivel sehogy sem boldogult a régi jól bevált módszerekkel, pedig a collie köztudottan az egyik legokosabb kutya. Mégis a kutya szinte sokkot kapott, amikor megpróbálta a megszokott módon tréningezni.
Okosnak okos is volt, de nagy nehezen rájött a tréner, hogy emellett igen csak érzékeny kutya is. Ami a többi kutyánál bevált az idomításra, az ennek a kutyának már sok volt, és az ellenkező hatást érte el vele. Kiderült, hogy ennél a kutyánál sokkal gyengédebb, kifinomultabb módszerekre van szükség, mert a kutya azokból is jól ért, de a számára túl erős jelzésekre már negatívan reagált.
Nem szeretném a gyereknevelést a kutya idomításhoz hasonlítan, de van itt egy párhuzam, amit érzékeltet ez a sztori. Az érzékeny gyerekek számára is az általános módszerek túl erősnek bizonyulnak. Szükség van egy kis finomhangolásra, hogy rájuk szabjuk a módszert és ne az ellenkező hatást váltsuk ki nála. Ehhez pedig érdemes egy külső szemmel is ránézni a helyzetekre, mert belülről sokkal nehezebb észrevenni, hol van szükség egy kis módosításra.
Kiakadtam Lukácsra a boltban, teljesen felment bennem a pumpa, mert tényleg mindig azt csinálja, amit előre megbeszélünk, hogy nem fog, és mégis elkezdi, hogy ezt kérek, azt kérek, amazt kérek, addig, amíg én már mindent elfelejtek, hogy mit kellene vásárolni. Így aztán emeltebb hangon mondtam neki, hogy ő mindig ezt csinálja és mérges vagyok rá.
Nem a kiakadás volt a hiba és nem is az emelt hang, hanem az, hogy nem magamról beszéltem. Nnem a saját érzelmeimről, hogy mi van bennem, hanem őt kezdtem minősíteni, bántó hangnemben.
Ez hiba volt, de még jó, hogy hibázunk, mert abból tudunk tanulni.
Szerencsére, ahogy kimondtam, már kapcsolt az agyam és egyből átváltottam egyes szám első személyre. Arról beszéltem, milyen nagyon ideges vagyok, amikor otthon jut eszembe, hogy valamit elfelejtettem.Ettől már kicsit én is nyugodtabb lettem, kiadtam a feszültséget, ami bennem volt.
Az autóban aztán Lukács azt mondta: Ne haragudj anya, hogy feltartottalak.
Én pedig bocsánatot kértem, hogy hangosan beszéltem vele, és csúnyán beszéltem róla.
A hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük, és persze senki sem hibátlan. De a lényeg a tudatosság, hogy utólag ránézzünk arra a helyzetre, és akár utólag helyre hozzuk, ha hibáztunk, vagy akár el is kerülhetjük. Persze, ez nem fog mindig sikerülni, de nem baj, nem kell tökéletes szülőknek lennünk. A gyerekeinknek nem tökéletes, hanem hiteles, önazonos szülőkre van szükségük. Hibázzunk és hozzuk helyre. Kérjünk bocsánatot. Arra, hogy kimondjuk az érzéseinket, és szükségleteinket, megmutassuk nekik önmagunkat, teljes valónkat. Ez persze ijesztő és van, akinek nem is megy, mert sosem volt rá lehetősége, hogy kimondja az érzéseit és szükségleteit, talán nincs is velük tisztában igazán. De a gyerekeink erre kíváncsiak, mert ezt szeretnék mintázni, és beépíteni a saját személyiségükbe, érdemes tehát elkezdeni foglalkozni ezzel.
Ha hitelre van szükségem, hiteltanácsadót kérdezek meg, ha lakást akarok venni, ingatlan szakértőhöz fordulok, ha beteg vagyok, orvoshoz megyek, ha pszichés problémám van, pszichológust keresek fel, de ha a gyereknevelésben akadok el, akkor miért nem kérünk segítséget?
Miért ciki segítséget kérni? Mert azt gondoljuk, ennek magától mennie kell, ösztönösnek kellene lennie? Hát, van, hogy megy ösztönből, de van, hogy nem.
Miért ne lehetne segítséget kérni akkor, ha azt érezzük, nem találjuk gyerekünkhöz a kulcsot, nincs meg az összhang köztünk?
Talán azért, mert azt gondoljuk, ilyen a világon nincs, hogy valaki a SAJÁT gyerekével nem tud kijönni, nem képes összhangba kerülni. Milyen anya az ilyen? Kudarcként fogjuk fel, emiatt szégyent és bűntudatot érzünk, amiért nekünk ez valamiért nem megy. Pedig imádjuk a gyerekünket és tényleg mindent megteszünk, de valamiért nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene.
A sikerekkel eltüntethetjük a bűntudat és szégyen érzését, és nagyobb magabiztosságra tehetünk szert. Ezért érdemes tanulni és fejlődni.
Amikor elkezdtünk úszásra járni, néhány akadályt le kellett győznünk Lukáccsal. Eleve elég későn barátkozott meg a vízzel, hogy a víz a szemébe, fejére megy. Ezért 8 évesen kezdtünk el az uszodába járni vele. Nehezítette a helyzetünket, hogy akkor tört ki a covid, így mi, szülők csak az üvegablak mögül, maszkban nézhettük a gyerekeinket. Az első alkalommal még be tudtam kísérni, simán ment minden, gondoltam, innentől rendben lesz. A következő alkalommal viszont az történt, hogy én a fiú öltözőn keresztül beküldtem, de a medence térbe már nem érkezett meg.
Ezt csak egy kis idő után vettem észre, mert a vízben a sok egyforma, fekete sapkás fej közt nem tűnt fel, hogy ő nincs ott. (Szemüvegem nem volt nálam).
Aztán csak addig nézelődtem, hol van, hogy sehol sem láttam, kezdtem pánikolni, hova tűnt, se kint, se bent nem láttam, a férfi öltözőbe pedig csak nem mehetek be. Senki sem volt ugyan a környéken sem, de hiába szólongattam, semmi. Végül jött egy férfi, megkértem, hogy nézzen be, de ő se látta. Már teljesen kétségbe estem, hova tűnt a gyerekem, ki be szaladgáltam, míg egyszer csak ott ült a bejáratnál a padon kisgatyában, pityeregve. Persze gyorsan megöleltem és kérdeztem, hol volt, miért nem jött ki, tudta, hogy itt vagyok) ha valami gondja akadt.
Mint kiderült, nem tudta kinyitni a medence tér felé vezető ajtót, ezért kétségbeesett és elbújt az ajtó mögé, a sarokba, ezért nem látta a férfi, akit megkértem, hogy nézzen körbe. És ott pityergett magában.
De miért tette ezt, mikor tudta, hogy bármikor kijöhet hozzám és megvigasztalom, megölelem és segítek neki? (Hiszen már régóta tudta, megbízhat bennem, én mindig segíteni fogok, ha valami gondja akad, mindegy, miért sír). Ellentmondásnak tűnik, ugye?
Hát, pont ezért nem jött ki, mert tudta, hogy kint várom és én meg fogom AZONNAL vigasztalni. Ez ellentmondás első ránézésre, de magyarázat a következő.
A nagyon érzékeny gyerekek (érzelmileg is érzékenyek) gyakran nem kapnak elég időt arra, hogy megéljék a NEGATÍV érzéseiket, mert ez nem elfogadott dolog, ha valaki szomorú, sír, dühös, tehát negatív érzéseket él át, akkor anyaként, szülőként ösztönösen az az első reakciónk, hogy ezt az érzést AZONNAL megszüntessük. Gondold át a te reakciódat!
Mire gondolsz, amikor a gyereked negatív érzéseket él át? Azonnal segíteni akarsz neki,hogy megnyugodjon, elmúljon a rossz kedv, szomorúság, ne sírj már, hagyd abba, akár még mi magunk is feszültek lehetünk ettől (jellemzően akkor, ha mi magunk sem tudjuk megélni a saját negatív érzéseinket).
A gyerekek viszont okosak, ösztönösek és csodálatosak. Nagyon jól érzik, hogy nekik azt az érzést meg kell élni, és ehhez IDŐRE van szükségük. Az érzékeny gyerekeknek kiváltképp fontos, hogy időt hagyjunk erre. Az átlagos temperamentumú gyerekek képesek arra, hogy az egyik percben sírnak, másikban már nevetnek, és semmi baj, de az érzékeny gyerekeknek időre van szükségük, hogy feldolgozzák az érzelmeiket, és ezért van az, hogy sokszor elbújnak előlünk vagy kiküldenek a szobából, és nem hagyják magukat vigasztalni, ölbe venni.
Fontos, hogy tudatosítsd magadban, ha érzékeny gyereked van, adj neki időt, hogy megélje és feldolgozza a negatív érzéseit is. Szüksége van erre, és utána szívesen fogadja majd az ölelést, vigasztalást.
NEM VAGY BÉNA, ALKALMATLAN SZÜLŐ, HA NEM SIKERÜL A TANÁCSAIMAT A GYAKORLATBAN KIVITELEZNI. AZ ÖSSZKÉPET UGYANIS NAGYON ERŐSEN BEFOLYÁSOLJA A GYEREKED EGYÉNI TEMPERAMENTUM MINTÁZATA. EZÉRT MÉG NEM LÁTOD A VISELKEDÉSE MÖGÖTTI OKOKAT, NEM ÉRTED, MIÉRT VISELKEDIK ÚGY, AHOGY. MÉG MINDIG BELE FESZÜLSZ A VITÁKBA, EGYÜTTMŰKÖDÉS HELYETT. AZ ERŐLTETÉS PEDIG ELLENÁLLÁST HOZ.
SEMMI PÁNIK, HA OLYAN KÖNNYŰ LENNE EZ A GYAKORLATBAN, AKKOR NEM LENNE SZÜKSÉG RÁM, HOGY EZT TANÍTSAM NEKTEK.
Előfordulhat, hogy úgy érzed, nálatok ezek közül semmi sem hatásos és egyik sem működik, vagy ha igen, akkor csak ritkán. Azt érzed, nem igazán találod a kulcsot a gyerekedhez, és nem tudod, mit és hogyan kellene csinálnod, hogy gördülékenyebbek legyenek a napjaitok, kevesebb feszültség és veszekedés, ellenállás legyen köztetek.
A válaszom erre az, amit sokszor szoktam mondani, minden gyerek egyedi, mindenki egyedi temperamentum mintázattal rendelkezik, akár csak az ujjlenyomatunk, nincs még egy ugyanolyan. Emiatt lehet, hogy ami az egyik gyereknél beválik, az a másiknál pont nem működik, és ezért sem szeretek kifejezetten módszereket javasolni, helyette inkább arra bíztatlak benneteket, hogy a gyerek személyiségének minél alaposabb MEGISMERÉSE után dolgozzátok ki azokat az egyedi módszereket, amelyek NEKTEK működnek. Ehhez viszont ISMERNI kell a gyereket. Ebben is segítségetekre van a temperamentum teszt, ami az oldalamon elérhető, és a rögzített posztban is.
A másik, hogy a temperamentum mintázatunk nem csak hogy meghatározza, milyenek is vagyunk, hanem ráadásul ezek a személyiség vonások egymásra is hatással vannak. Befolyásolják, alakítják egy egy vonásunk megjelenését a személyiségünkben. Ha valaki pl. introvertált, de közben nagyon energikus, akkor könnyen lehet, hogy őt a közvetlen környezete extrovertáltnak gondolja. Ez gyakori tévedés, pedig az introvertált személyiség típushoz teljesen más módszerek illenek, mint egy extrovertálthoz. Ezért hangsúlyozom nektek, hogy akkor lesztek sikeresek, ha felismeritek, megértitek, pontosan milyen temperamentum vonások, milyen skálán és milyen összefüggésben jellemzik a gyereketeket, és ehhez milyen egyénre szabott módszerek illenek legjobban.
Ebben tudok nektek segíteni a mentorfolyamat során, ahol feltérképezzük és megértjük a gyerekedet, majd együttműködve alakítjuk ki azokat az eszközöket, módszereket, amelyeket sikerrel fogsz tudni alkalmazni.
Nem változtathatjuk meg a gyerek temperamentumát, hanem megtanulunk bánni vele, megérteni őt, a viselkedése mögötti okokat, és ezáltal megkönnyíteni a mindennapokat az egész család számára úgy, hogy az ő szükségleteire szabott módszereket alkalmazunk.
Röviden tehát:
Akkor tudod jól kezelni, türelmesen, empatikusan, ha megérted a viselkedése okát. Megérteni az okokat pedig úgy tudod, hogy megismered alaposan az összes temperamentum vonását, ezek összefüggéseit és egymásra hatását, mely néha bizony össze tudja kuszálni a dolgokat. Ezek alapján pedig belelátsz a fejébe, a szükségleteit, szempontjait simán megérted és így már könnyedén kezeled.
