TALÁN FESZÜLT VAGY FÁRADT, TÚLTELÍTŐDÖTT INGEREKKEL, KAPCSOLATOT SZERETNE TEREMTENI, VAGY ADOTT HELYZETBEN EGYSZERŰEN NEM ÉRTI MEG, MIT VÁRUNK TŐLE, MIT IS KELLENE TENNIE.
A viselkedésének az okai általában visszavezethetők a temperamentum jellemzőkre (nagyon érzékeny, energikus, ezért felpörög, lassan alkalmazkodó, ezért kiborul a változásoktól, stb.).
Gyakran mi csak a viselkedésére koncentrálunk, ahelyett, hogy az okokkal foglalkoznánk, és megnéznénk, hogy milyen érzései, szükségletei vannak, amelyek az adott viselkedés mögött húzódnak.
Nem könnyű ez, amikor dühösen nekünk ront, ránk kiabál, hiszen érzelmileg érintettek vagyunk és mi is felkapjuk gyorsan a vizet, hiszen minket ért támadás, sértés, de ha megértjük azt az egyszerű tényt, hogy a gyerekek azért viselkednek rosszul, mert valami problémájuk van, nem ellenünk cselekszenek (még akkor sem, ha ez kívülről nagyon is úgy tűnik), akkor sokkal könnyebben át tudjuk magunkat hangolni arra, hogy segítő hozzáállással a viselkedése okait kezdjük el keresni.
A gyereked számára te vagy a minta, abban is, hogy mitől kell félni, mi az, ami veszélyes.
A vasárnap esténk azzal telt, hogy a legkisebb érzékeny lányom szinte teljesen kiesett fogát próbáltuk meg kiimádkozni. Mivel már hajszálon lógott, de nagyon nem engedett hozzá érni senkit, féltünk, hogy lenyeli éjszaka. Egy zsebkendőt tartott a szájához, mert már becsukni sem tudta, és folyt a nyála, végül ennek köszönhettük a sikert, a nyáltól a fog a zsepihez ragadt és hopp, már kint is volt. Nagy kiabálás, ordítás, ijedten szaladt be, hogy kijött a foga. Észre sem vette igazából, nem is vérzett, mert már előző nap egy kis ütés miatt kilazult teljesen és jól kivérezte magát. Akkor is sokat sírt, most is végig remegett, izzadt, sírt. Hiába volt a nyugtatásunk, semmi sem segített. Végül, mikor végre túl voltunk az egészen, az ágyban hozzám bújt, miközben meséltem nekik és megkérdezte: Anya, most már megnyugodhatok? Igen, mondtam, most már minden rendben, nem lesz semmi a fogaddal, már kint van, nem fog vérezni sem, nyugodtan pihenhetsz.
A gyereked, legyen bármilyen érzékeny is, tőled tanulja meg, hogy egyes dolgoktól félni kell, veszélyesek, vagy nem, biztonságosak, vagy nem, mennyire kell óvatosnak lenniük.
Ha te szorongsz dolgok miatt, mert pl. félsz, hogy újra kiborul az oviban az elválás miatt, akkor azt közvetíted számára, hogy valóban van oka félnie, mert ez egy veszélyes helyzet. Hiszen te is szorongsz, akkor egyértelműen félni kell.
Nagyon vicces, de közben tanulságos sztori, ami velünk még anno Angliában esett meg, a félelem mintázásával kapcsolatban. A nagy fiam még csak 2 éves volt, éppen pelenkáztam a földön, amikor mondogatni kezdte, hogy pupu, pupu, ami nála a pókot jelentette. Persze, nem nagyon figyeltem rá, mert épp elég volt arra koncentrálnom, hogy a polipom nyolc karjából egyet bele dugjak a pelusba, de csak mondta, hogy ott a pupu, jó jó, gondolom valami kis kaszás pók félét vett észre a plafonon…. felfelé, fölém mutatott, és csak oda pillantottam aztán, mire sikerült is egy nagyot kiáltanom, halálra rémülve, ugyanis kb 30 cm-rel a fejem fölött a falon egy hatalmas barna házipók (ilyen nincs itthon, Magyarországon, tehát joggal gondoltam, hogy egy tarantulla szabadult el valahonnan) szóval figyelt engem ilyen közelről.
A fiam, amíg nem látta ezt a szenzációs reakciómat, nyugodt volt, mosolygott, de azután ő is nagyon ijedten nézett rám, majd a pókra, láttam rajta, hogy tökéletesen megértette a reakciómból azt, hogy ez egy emberevő pók, és valószínűleg mindjárt végez mindkettőnkkel. Persze, azóta ő is fél a pókoktól.
Sajnos ez így működik kicsiben és nagyban is, amitől anya fél, vagy szorong, azt a gyerekek azonnal levágják, mivel folyamatosan szkennelnek minket, és nem is kell ilyen nagyon intenzív reakció hozzá (bár nekem megy,mert elég intenzív vagyok), de a szorongás, félelem, feszültség, stressz érzését átveszik anélkül is, hogy mi ezt kifejezetten kommunikáltuk volna feléjük. Ezért, ha én nem szeretném megerősíteni a gyerek szorongását, akkor előbb arról kell meggyőződnöm, hogy én magam szorongok e azzal a dologgal kapcsolatban. Ha igen, akkor előbb magamon kell dolgoznom, mert nem tudom hitelesen kommunikálni, hogy az a dolog nem veszélyes, ha belül nem ezt érzem. Az érzékeny gyerekeket nem lehet ezzel becsapni, mert átlátnak rajtunk, mint a szitán a szuperérzékelőikkel.
Lukács mostanában, mint sok más osztálytársa is, focis kártyákat gyűjt. Ezek közül vannak értékesebbek is, ezeket cserélgetik is egymás közt. Viszont ő a tökéletességre törekszik és az újonnan elcserélt kártyán egy kis sérülést, karcolást vett észre, hátoldalán.
Egyből el is határozta, hogy az amúgy nagyon értékes kártyát tovább fogja cserélni, mert neki csak a tökéletes megfelelő. Nagyon elővigyázatosan bánik a kártyákkal, még letenni is csak óvatosan lehet, nehogy megsérüljenek.
Hazafelé a kocsiban beszélgettünk róla. Mikor mondtam neki, hogy cserélje el a hibásat egy másik hibátlan, de értékesre, azt mondta:
Anya, én mindent észreveszek, a legapróbb hibákat is, de az oszálytársaimat nem érdekli, az ő kártyáik gyűröttek, csak az enyémek hibátlanok.
A fogékony gyerekek pontosan ilyenek. Minden is észrevesznek, és ha ez még ráadásul elemző, komoly természettel is párosul, ahogy nálunk, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy igazi kritikussal van dolgod
Természetesen ennek a vonásnak is megvannak a pozitív oldalai, az egyik pont az, hogy nagyszerű kritikusok válhatnak belőlük például.
Most akkor szenzoros feldolgozási zavara van, vagy túlérzékeny? Egyáltalán ezek betegségek? Honnan tudni, melyik áll a problémás viselkedés hátterében?
Egy alap dolgot emelnék ki, a pontos diagnózist laikusként (és szakemberként) nem lehet felállítani ránézésre, leírt tünetek alapján, távolról stb. Tehát vizsgálat szükséges ahhoz, hogy megtudjuk, van e esetleg valamilyen idegrendszeri zavar a háttérben, esetleg feldolgozási zavar. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az agyba beérkező különféle ingerek feldolgozásra problémás, nehezített. Az agy nem képes összahangolni a különféle információkat.
Alapvető különbség a kettő között, hogy a szenzoros feldolgozási zavar egy olyan állapot, amelyet terápiával javítani lehet, a szuperérzékenység, vagy hiperérzékenység nem zavar, hanem egy személyiség jegy, egyike azoknak a temperamentum vonásoknak, melyekkel a mentorprogramomban foglalkozunk. A hasonlóság a kettő között, hogy a szuperérzékenység, mint genetikailag örökölt személyiség jegy is állandó, tehát nem múlik el felnőtt korra, nem növi ki a gyerek, így a szenzoros feldolgozási zavar sem múlik el, de a tünetei nagyban enyhíthetők a különféle terápiákkal.
Statisztikák szerint a túlérzékenység sokkal gyakoribb, mint a szenzoros feldolgozási zavar, az emberek kb. 20%-a túlérzékeny, tehát minden ötödik ember fokozott érzékenységgel születik! Ez egy igen nagy szám ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást! Nagyon gyerekcipőben jár még ennek felismerése, elfogadása, pedig nagyon sokan vagyunk ebben érintettek!
A szenzoros feldolgozási zavar valamivel kevesebb gyereket érint, kb. 5-16%, de érdemes tudni, hogy ADHD esetén kb 40% autizmus esetén pedig nagyon nagy (80%) az esélye annak, hogy megjelenik a szenzorosság is.
A kialakulásuknak a körülményei is hasonlóak, mert mindkettőt, a szuperérzékenységet és a feldolgozási zavart is főként genetikai tényezőkre vezethetjük vissza (bár ebben a szakemberek még ma sem teljesen egységes állásponton vannak). Minden esetre akár születéskori oxigén hiányos állapot, vagy más komolya betegség esetén is előfordulnak agyi problémák, zavarok.
Az is érdekes, hogy a szuperérzékenység esetén jellemző már egészen pici kortól az erős együttérzés, empátia, míg ez a szenzorosság esetén nem mondható el.
Nagyon fontos tehát kideríteni, mivel van dolgunk, hogy tudjuk azt, hogy szüksége van e gyerekünknek valamilyen terápiára.
Az én nézőpontomból nincs különbség aközött, hogy milyen eredetű az érzékenység, hogy személyiség jegy vagy zavar áll a háttérben, mert mindkét esetben nagyon fontos, hogy megértéssel, empátiával, elfogadással forduljunk a gyerek felé, és mindkét esetben szükség van rá, hogy megtanuljuk, hogyan tehetjük könnyebbé a mindennapjainkat az érzékenység kezelésével.
Fontos, hogy megtanítsuk gyerekünknek is, hogyan tud ezzel a személyiség jeggyel (vagy zavarral) boldogulni az életben, mivel az nem múlik el, felnőttkorában is meg fog maradni.
Persze, megtanul vele élni, így is, úgy is. De nem mindegy, hogy állandó kompenzálásra, és problémái elfojtására kényszerülve, szenvedve próbál egy normális életet élni, vagy felszabadultan, saját tulajdonságainak elfogadásával, megértésével és kezelésének képességével, pozitív irányú becsatornázással egy kiteljesedett, boldog életetre kap esélyt.
Nem mindegy, hogy megérti és elfogadja magát, és lehet belőle bármi, ami az ő érdeklődése szerint, vagy soha nem fogja megérteni, hogy miért olyan nehéz neki sok olyan dolog, amivel más emberek erőfeszítések nélkül megbirkóznak.
Gyerekünk viselkedése, amely bennünk erős érzelmeket vált ki és negatívnak éljük meg, nem ellenünk irányul. Még akkor sem, amikor a gyerek felénk csapkod, agresszíven nekünk jön, rugdos, és azt ordítja, hogy utállak. Ilyenkor valóban nagyon nehéz látnunk azt, hogy a viselkedésének mögöttes okai vannak. Persze, hiszen érzelmileg érintettek vagyunk! Ez érthető is.
Pedig, ha ezt sikerül magunkban tudatosítani, újra és újra, akkor könnyebb lesz megérteni is azokat az okokat, és sokkal könnyebb lesz az is, hogy saját magunk is urai legyünk a minket elragadó érzelmeknek.
Ha tudatosítjuk, hogy nem ellenünk irányul a viselkedése, hanem csak az idegrendszere telítődött túl és éppen bekapcsolt az agyi riadórendszere, akkor könnyebben leszünk úrrá azon a negatív belső hangon, ami folyamatosan a háttérben suttogja a fülünkbe azt, hogy:
- Bosszantani akar, már megint fel akar idegesíteni, direkt csinálja, hogy kiakadjak, mindig addig feszegeti a határokat, amíg elpattan a cérna, manipulálni akar.
Ezeknek a negatív belső monológoknak köszönhetően a feszültség bennünk is egyre csak nő, addig, amíg a mi agyunk is bekapcsolja a vészriadót és ott állunk mi is kiborulva, már megint…
Ha szeretnéd a folyamatot megtörni, akkor próbáld meg a belső hangodat pozitívra fordítani, tudatosan. Gondolj arra, amikor gyereked kiborul, hogy éppen elárasztották az ingerek, és túltelítődött, nem ellened van, egyszerűen csak muszáj kijönnie a benne levő óriási feszültségnek.
Ettől még persze nem elfogadható, ha olyat tesz, ami bánt, sért másokat. De ez már egy jó kezdés ahhoz, hogy kezelni tudd a kialakult helyzetet.
Mivel Lukács nagyon érzékeny, ezért már régóta tanítgatom arra, amit amúgy tanítok is, hogy az érzéseit felismerje, megnevezze és tudjon velük bánni. Meg tudja különböztetni, be tudja azonosítani, hogy mi történik vele. Egy érzés, főként, ha erőteljes, főként, ha ismeretlen, nagyon ijesztő tud lenni a gyerekek számára. Ettől pedig még inkább emelkedik a feszültség bennük. Az érzékeny, intenzív, eleven gyerekeknél pedig nagyon gyakran fordul elő az, hogy egy intenzív érzés önti el őket, szó szerint – akár egy hatalmas adrenalin löket formájában.
Ezekkel az érzésekkel nem tudnak mit kezdeni, ha mi nem segítjük őket ebben, ezért könnyen összeomlanak.
Mindig azt javaslom, hogy ne hagyjuk egyedül a túl erős érzelmekkel a gyereket, főként eszközök nélkül. Eszközön értem, hogy van tudomása arról, mi történik vele és mit tud tenni ilyen helyzetekben, mi segíthet neki.
Lukáccsal sokat beszélgetünk tehát az érzéseiről és szokta emlegetni, hogy megfájdul a hasa, ha stressznek van kitéve. Ehhez elég az is, hogy kicsit késve, utolsó pillanatban érkezünk az edzésre, képes úgy befeszülni, hogy nem tud már bemenni, mert annyira megfájdul a hasa. De az is elég, ha hallja sírni a testvérét. (még úgy is, hogy előfordul, hogy pont ő az oka).
Múltkor éppen a fürdőszobában történt valami, a húga sírni kezdett a kádban, ő már kiszállt és törölközött. Mondtam, hogy menjen ki, öltözzön fel. Aztán később a konyhában, még mindig törölközőben, látom, hogy ül a széken és szuszog. Kérdezem, te meg mit csinálsz?
Kifújom a levegőt mert fáj a hasam a Letti kiabálásától.
Eszébe jutott, amit tanítottam neki, hogy, ha kifújja a levegőt, az segít abban, hogy elmúljon a hasfájása, ha túl feszült, vagy ideges. És megpróbálta alkalmazni. Érezte, hogy feszült, felismerte magán a jeleket és megpróbált segíteni magán.
Nagyon megdicsértem, hogy próbálkozott a légzéstechnikával és bíztattam.
Az érzékeny gyerekeknek életbevágó megtanulni ezeket, mint ahogyan az intenzív gyerekeknek az önkontrollt, az állhatatosaknak pedig az együttműködést. Mivel az eleven gyerekeknek mindezek sokkal több erőfeszítésbe kerülnek, mint az átlagos, könnyű temperamentumú gyerekeknek, ezért hatalmas nagy lépéselőnyre tesznek szert az életben azzal, ha már kicsi korban elkezdjük megtanítani nekik ezeket a készségeket, módszereket. Mint ahogy hatalmas nagy hátrány számukra, ha úgy nőnek fel, hogy ezekkel nincsenek tisztában.
Vajon miért nem tanítják a gyerekeknek ezt az iskolában (nálunk)?
