A pályám eleje óta különösen érdekelt a szülők világa, azoké a szülőké, akiknek a gyerekeivel dolgoztam. Eleinte utazó pedagógus voltam, bejártam a fél megyét. A halmozottan sérült gyerekekhez házhoz mentem, és így a fejlesztések során az anyukákkal is szoros kapcsolatba kerültem. Elmondták mindig az aktuális problémáikat a gyerekkel kapcsolatban, vagy az életükkel kapcsolatban. Mindig meghallgattam őket, amennyire időm engedte. Éreztem, láttam, hogy nekik szinte nagyobb szükségük van rám, mint a gyermekeiknek. Tudtam, hogy mennyire várják azt a napot, amikor hozzájuk megyek. Volt olyan anyuka, akihez még a fia halála után is elmentem, mert tudtam, mennyire sokat jelent neki a beszélgetés. Hamarosan rájöttem, hogy a szülőknek segíteni talán nagyobb segítséget jelent, mint a gyerekkel dolgozni. Mert a család mozgatói, fenntartói a szülők, és ha ők jobban vannak, az kihatással van az egész családra, beleértve a gyerekeket is. Egy sérült gyereket nevelő szülőnek pedig sokszorosan nehéz dolga van, a saját testi- lelki jóllétét illetően is. Láttam azokat a családokat a kis falvakban, teljesen elszigetelten élni. Anyákat, akik a nap 24 órájában a gyerekükkel voltak és a boltba eljutás is hatalmas kihívást jelentett számukra. Nekik saját magukért tenni valamit, szinte lehetetlen. Nagy részük teljesen feláldozza magát gyermekéért, hiszen mást nem tehet…
Szintén a korai éveimben véletlenül találkoztam egy anyukával, akinek autista volt a kisfia. Nem a munkám kapcsán találkoztunk, hanem személyes okból, és nem ismertem, nem fejlesztettem a fiát. Egy faluban nagy gazdaságuk volt, sok sok állatuk, és természetközeli életet éltek. Néhány évvel később írtam neki, mikor már külföldön éltünk, és megszületett a fiam. Nem válaszolt. Nem sokkal később tudtam meg, öngyilkos lett. Nem bírta tovább. Hetekig nem hagyott nyugodni a dolog. Mostanában már kevesebb kapcsolatom van a szülőkkel, mivel intézményben dolgozom, de talán azok a korai évek tapasztalatai késztettek arra, hogy a szülők felé forduljak és nekik, nektek próbáljak meg segítséget nyújtani.
Hívjunk össze azonnal egy kupaktanácsot! Kérte a lányom múltkor. Meglepődtem, mi lehet olyan fontos, ami nem várhat. A kupaktanácsot mi, felnőttek szoktuk összehívni. Persze, nekik sem tilos, de eddig ez nem fordult elő. Általában a férjem és én hozakodtunk elő a dologgal, mikor már bőven volt mit meg és átbeszélni. Igyekeztünk heti szinten tartani egy megbeszélést, mert úgy láttuk, sokkal együttműködőbbek akkor, ha gyakrabban van gyűlés.
Lányom azonnal bele is vágott:
-Anya, most akkor a karácsonyfa alatt nem lesz SEMMI?
Kiderült, hogy rájöttek, ha utazást kapnak ajándékba (mi már megbeszéljük előre, mit kapnak), akkor a karácsonyfa alatt elvileg nem lesz semmi ajándék. Persze, megnyugtattam őket, hogy azért egy egy apróság biztosan kerül majd. Így meg is nyugodtak, de ha már összejöttünk, gyorsan átbeszéltük a heti programot és problémákat.
A kupaktanács ötletét Jane Nelsentől vettem át, Pozitív fegyelmezés című könyvéből, melyben nagyon sok további hasznos tanácsot is olvashatunk. Az egyik legmeghatározóbb nevelési könyv, amit valaha olvastam. Az író a pozitív nevelés elveit követi könyvében, büntetés helyett a viselkedés természetes következményeit ajánlja használni a nevelésben. Nekem rögtön megtetszett, mivel én is hasonlóan próbálom nevelni őket. A büntetéssel a legtöbb esetben csak rövid távon értünk el valamit, de valójában sem én, sem a gyerekek nem érezték jól magukat ettől. Jane szerint a pozitív gyereknevelés lényege pedig nem az, hogy a gyerekek rosszul érezzék magukat (büntetés). A gyerekek nem fognak jobban viselkedni attól, ha rosszul érzik magukat. Ez teljesen logikus. A büntetéstől egyik gyerek sem érzi magát jól. Nem tudom elképzelni, hogy egy gyerek a sarokban állva azon gondolkodik, hogyan viselkedhetne jobban, és nem azon gondolkodik, amit rosszul csinált. Ahhoz, hogy a gyerekek jobban viselkedjenek, elsősorban jobban kell érezniük magukat, mivel a “rossz” viselkedés legfőbb oka, hogy valami miatt nem érzik jól magukat. Ennek sok oka lehet, de fontos, hogy kiderítsük ezt az okot, és azt próbáljuk meg megszüntetni. Így a negatív viselkedési forma is megszűnik majd.
Több tanácsot is megfogadtunk és próbáljuk alkalmazni, több kevesebb sikerrel, ezekről továbbiakban még írni fogok. Nagyon fontos, hogy a dackorszakban is nagyon jól használhatóak a pozitív nevelés módszerei. Látogass el a Facebook csoportomba, ahol többek között a pozitív nevelésről is beszélgetünk. Szeretettel várlak!
Egyszerűsítünk a mindennapokban. Mivel négy gyereket nevelünk (esetenként ötöt), ez számunkra életmentő dolog. Az egyszerűsítés nagy vonalakban annyit jelent, hogy rutinokat vezettünk be a mindennapi teendőkbe. Ez az esti vacsorázást is érinti, mivel elegünk lett abból, hogy ahányan vannak, annyi félét akarnak enni, és soha nem ér véget a “mit főzzek ma”. Nagyon régóta azt utáltam legjobban a napi főzésben, hogy ki kellett találni a másnapi, sőt aznapi (!) ebédet, vacsorát. Akár a boltban állva, ténferegve, nézelődve, ami jó abban az esetben, ha az ember kicsit ki szeretne kapcsolódni, szusszanni egyet munka után (gyerekek nélkül). De egyáltalán nem jó, ha közben gyerekek ugrálnak körülöttünk, és nagyon sietünk valahová, és még mindig nem tudom, hogy mi a bánatos eget főzzek.
Így aztán kitaláltuk, hogy a gyerekekkel közösen összeállítunk egy heti menüsort. Azokból az ételekből igyekeztünk válogatni, amit mindenki szeret, és a gyerekek is javasolhattak ételeket. Persze azért volt, amit megvétóztam, például, hogy minden nap pizza legyen vacsorára. Hétfőtől vasárnap estig megvan, hogy melyik nap mi kerül az asztalra vacsorára. Az ebédet nem terveztük meg, mivel mindenki intézményben eszik, még én is. Így azt csak hétvégére kellett kitalálni.
Eleinte érdekesnek találták az ötletet és nézegették minden nap, hogy mi lesz ma a vacsora. Volt, hogy kedvetlenül, vagy éppen vidáman vették tudomásul. De megették. Aztán ez így ment már vagy két hónapja, amikor a nagyobbik fiammal egyik este beszélgettünk:
-Anya, mi lesz a mai vacsi?
-Hát kicsim mivel ma itthon voltam (beteg a kicsi), ezért főztem ebédet magunknak, finom rántott húst, ebből maradt még, azt gondoltam, ma ez lesz a vacsora nektek is.
-De anya, azt hittem, legalább annyi jó lesz a mai napban, hogy tejbegríz lesz a vacsora!
-Miért, ennyire rossz napod volt? Meséld el!
Mint kiderült, nem volt különösen rossz napja az iskolában, de számított a megszokott menüre, és már attól jobban érezte magát, hogy arra gondolt, finom vacsora fogja várni. Eddig nem is gondoltam, hogy ennyire fontos lesz az egyszerűsítésnek ez a módja, de ma beláttam, ha nem is mindig mondják (pont ez a lényeg, hogy természetesen adódnak ezek a dolgok), attól még fontos nekik a napi rutin, az előre látható és várható dolgok, biztonságot ad és kiszámíthatóságot. Meggyőződhettem róla újra, hogy jót tesz az egyszerűsítés.
Az egyszerűsítésről is írok a készülő ebookban, az eddig megvalósított, bevezetett rutinokról és a tapasztalatainkról ezekkel kapcsolatban. És persze arról, hogyan segít mindez minket a dackorszakban. Ha érdekel a téma, csatlakozz hozzánk Facebookon, a társalgóban! Szeretettel várlak!
Az esti fektetés ideje jött el. Sok gyerekes családban rémálom az esti rutin és már a gondolatától is görcsbe áll a gyomrunk. Ismerős az érzés, sokszor éreztem, és van, hogy néha most is érzem, hogy bármit megadnék, csak átugorhassuk ezt a rettentően frusztráló időszakot, amikor a harmincadik pohár víz vagy tizedik pisilés miatt kell kijönni valamelyik gyereknek. Voltak könnyebb és nehezebb időszakaink. Érdekes módon, nem a csecsemős korszak volt a legrosszabb. Szerencsém volt, elég jó alvók voltak, leszámítva az éjszakánként is 3 órás szoptatásokat. Igaz, a nagyfiam még ettől is megkímélt, ő már nagyon hamar átaludta az éjszakát. Büszke is voltam – nem mintha ehhez nekem bármi közöm lett volna. Picinek, kb két éves korukig tehát jól aludtak. Aztán jött a fekete leves. Az éjszakai ébredések, nehéz altatások, rémálmok, félelmek, szellemek, stb. kb 3-4 éves kortól kezdődtek. Ez a kisgyerekeknél egy olyan fejlődési szakasz, amikor a fantáziájuk elkezd fejlődni, a mesevilág már megnyílt számukra, de még nem értik a mese, a valóság, sem az álom közti különbségeket. Azt gondolják, a mesében látott dolgok igazak, tehát bármikor, akár az ő ágyuk alatt is megjelenhetnek a boszorkányok, szellemek, más ijesztő szörnyek. Ilyenkor általában csak anya mellett érzik magukat biztonságban. Jelenleg egy ebookon dolgozom, amelyben erről a témáról (és az egész dackorszakról) is fogok írni, saját tapasztalataimról, bevált módszerekről. Viszont kíváncsi vagyok, nálatok hogy alakul az esti rutin, mi az, ami bevált és mi a mumus? Mi a legnehezebb az estében, és hogyan kezelitek a nehézségeket? Türelem van e még ilyenkor? Én a munka és a napi rutin után sokszor teljesen lemerülök, ezért ez a nap emberpróbáló része számomra. Írjátok meg kommentben, akár itt, akár a Facebook társalgóban, várlak benneteket szeretettel!
A hiszti minden nap aktuális téma nálunk. A nagyok lassan kinőttek belőle (10 és 12 évesek), ők inkább már duzzognak, kezdődik a kiskamasz kor. A kicsik (4 és 6) viszont még alaposan próbára teszik az idegeinket. Mivel a nagy fiam is rettentően hisztis kisgyerek volt, már jó régen elkezdtem a gyereknevelés – hisztikezelés témakörben tájékozódni, szakirodalmat olvasni. Kezdetben, mikor elolvastam egy könyvet, úgy éreztem, a kezemben a Szent Grál és végre felszámolom a problémát. A gyakorlati megvalósítás során azonban rájöttem, hogy nem jött el a megváltás, még nem. Újabb és újabb könyvekben kerestem a megoldást, de mindig félsiker, vagy csalódás lett a vége. Persze, magamat is hibáztattam, leginkább. Nyilván, ha ennyi szakkönyv sem segít a bajon, akkor velem van baj. Aztán lassan rájöttem, hogy az igazi megoldás egyrészt az, ha a gyerekek kinőnek a dackorszakból. (Nálunk ez a fiúknál az iskolakezdés idejére tehető), másrészt ha saját, személyre szabott megoldásokat alkalmazok. A szakirodalomból rengetegféle gyereknevelési irányzatot elsajátítottam, de eleinte ezek csak összezavartak. Pozitív nevelés, kötődő nevelés,megengedő nevelés, együttműködő kommunikáció, szigorú szabályok, büntetés? Az én fiamnál semmilyen módszer nem működött, ő non stop ordított, hisztizett. A lányom megszületése után, az ő dackorszaka alatt jöttem rá, hogy nem minden gyereknél ennyire durva a dackorszak és hogy a lányom a fiamhoz képest tulajdonképpen nem is hisztizett soha igazán. Nem azt mondom, hogy őt nem kellett a boltban végig húzni a földön, ő is alakított néha egyet, de a fiamhoz képest az semmiség volt. Amikor már papírunk volt róla, hogy a fiam éretlenebb idegrendszerrel született, akkor tudatosodott bennem, hogy a kettő összefügg egymással. Sajnos a nehéz gyerekek dackorszaka sokkal durvább, erőteljesebb és hosszabb ideig tart, mint az átlag gyerekeké. Ez aztán a második fiamnál is beigazolódott. Ekkor már túl tudtam lépni az önhibáztatáson és teljes figyelmemet arra fordítottam, hogyan tudnám mindannyiunk számára könnyebbé tenni a mindennapokat. A módszereim a rengeteg szakirodalomnak mintegy ötvözetei, mindenhonnan felhasználtam, átvettem egyes elemeket, amik nekünk beváltak, és nem követtem egyik irányzatot sem kizárólagosan, szemellenzősen. Mivel hatalmas tudásanyag halmozódott fel a fejemben, ezért mindig volt új ötletem, és folyamatosan kísérletezve és férjemmel gyakori megbeszéléseket tartva haladtunk előre. Nem mondom, hogy teljesen megoldódott a hiszti kérdés, hiszen a két kicsi még bőven a dackorszakban van (főleg a lányom) de tudjuk, mit tegyünk, ha kitör a balhé, legtöbbször tudjuk az okát, ilyenkor igyekszünk gyorsan orvosolni azt, és a férjemmel figyelünk arra, hogy ne daráljon be a mindennapok feszültsége.
Sokszor azt látom, hogy nagy általánosságban az ember tudja, hogy mit és hogyan kellene tennie egy egy kialakult helyzetben, de a gyakorlatban mégsem úgy mennek a dolgok, mint fejben. Legalábbis nálam ez így szokott lenni. Nagyon tudom utólag, ha már nyugodt vagyok, hogy is KELLETT VOLNA. De miért nem működik éles helyzetben? A válasz egyszerű, mert mi is egyfajta stresszhelyzetbe kerülünk akkor, amikor a gyerek hisztibe kezd, vagy már eleve stresszben voltunk valami más miatt, és ezt érezte meg a gyerek (akár ez volt a hisztik oka), vagy a kialakuló hiszti miatt leszünk mi is feszültek, idegesek. Ilyenkor az agyunk más üzemmódra kapcsol, és nem tudunk úgy reagálni, mint nyugodtan tennénk. Ezért nagyon fontos azon dolgoznunk, hogy a hisztik során hogyan maradhatunk nyugodtak. Ez nem könnyű. 12 éve van gyerekem, sokkal türelmesebb lettem az évek során, de sajnos ez azt eredményezte, hogy a gyerekeim sokkal kitartóbban nyomják a cirkuszt :-D Tehát nyugalom. Azt hiszem, mindenkinek magának kell megtalálni a módot, ami beválik, mert nem vagyunk egyformák. De ki lehet próbálni több dolgot, amíg rátalálunk – sokszor ösztönösen- a jó megoldásra. Nekem régebben az vált be, hogy elmentem otthonról, mikor már nagyon nagy volt bennem a feszültség, persze ezt csak akkor tehettem meg, ha apa otthon volt. Viszont mivel a hét nagy részében teljesen egyedül voltam a picikkel, így egy idő után annyira felgyűlt a feszültség, hogy úgy éreztem, ha nem mehetek el, megfulladok. Ilyenkor tettem egy jó nagy sétát egy parkban, és addig mentem előre, amíg azt nem éreztem, hogy csökkent a feszültség, oldódik a görcs, nyugodtabban veszem a levegőt és nem kattog az agyam. Akkor fordultam vissza, hazafelé. A sátánian üvöltő gyerekeim, fura módon, mire hazaértem szintén lenyugodva játszottak.
Valakinek a sport a gyógyír, van, akinek az olvasás, vagy színház, mozi a megoldás, egyedül vagy kettesben a párjukkal. Van, aki a játszótéren beszélget szívesen más anyukákkal és ez is segíthet a stressz levezetésében. Nektek mi a megoldásotok? Gyertek beszélgetni a Facebook társalgóba!
63+
