A gyereked számára te vagy a minta, abban is, hogy mitől kell félni, mi az, ami veszélyes.
A vasárnap esténk azzal telt, hogy a legkisebb érzékeny lányom szinte teljesen kiesett fogát próbáltuk meg kiimádkozni. Mivel már hajszálon lógott, de nagyon nem engedett hozzá érni senkit, féltünk, hogy lenyeli éjszaka. Egy zsebkendőt tartott a szájához, mert már becsukni sem tudta, és folyt a nyála, végül ennek köszönhettük a sikert, a nyáltól a fog a zsepihez ragadt és hopp, már kint is volt. Nagy kiabálás, ordítás, ijedten szaladt be, hogy kijött a foga. Észre sem vette igazából, nem is vérzett, mert már előző nap egy kis ütés miatt kilazult teljesen és jól kivérezte magát. Akkor is sokat sírt, most is végig remegett, izzadt, sírt. Hiába volt a nyugtatásunk, semmi sem segített. Végül, mikor végre túl voltunk az egészen, az ágyban hozzám bújt, miközben meséltem nekik és megkérdezte: Anya, most már megnyugodhatok? Igen, mondtam, most már minden rendben, nem lesz semmi a fogaddal, már kint van, nem fog vérezni sem, nyugodtan pihenhetsz.
A gyereked, legyen bármilyen érzékeny is, tőled tanulja meg, hogy egyes dolgoktól félni kell, veszélyesek, vagy nem, biztonságosak, vagy nem, mennyire kell óvatosnak lenniük.
Ha te szorongsz dolgok miatt, mert pl. félsz, hogy újra kiborul az oviban az elválás miatt, akkor azt közvetíted számára, hogy valóban van oka félnie, mert ez egy veszélyes helyzet. Hiszen te is szorongsz, akkor egyértelműen félni kell.
Nagyon vicces, de közben tanulságos sztori, ami velünk még anno Angliában esett meg, a félelem mintázásával kapcsolatban. A nagy fiam még csak 2 éves volt, éppen pelenkáztam a földön, amikor mondogatni kezdte, hogy pupu, pupu, ami nála a pókot jelentette. Persze, nem nagyon figyeltem rá, mert épp elég volt arra koncentrálnom, hogy a polipom nyolc karjából egyet bele dugjak a pelusba, de csak mondta, hogy ott a pupu, jó jó, gondolom valami kis kaszás pók félét vett észre a plafonon…. felfelé, fölém mutatott, és csak oda pillantottam aztán, mire sikerült is egy nagyot kiáltanom, halálra rémülve, ugyanis kb 30 cm-rel a fejem fölött a falon egy hatalmas barna házipók (ilyen nincs itthon, Magyarországon, tehát joggal gondoltam, hogy egy tarantulla szabadult el valahonnan) szóval figyelt engem ilyen közelről.
A fiam, amíg nem látta ezt a szenzációs reakciómat, nyugodt volt, mosolygott, de azután ő is nagyon ijedten nézett rám, majd a pókra, láttam rajta, hogy tökéletesen megértette a reakciómból azt, hogy ez egy emberevő pók, és valószínűleg mindjárt végez mindkettőnkkel. Persze, azóta ő is fél a pókoktól.
Sajnos ez így működik kicsiben és nagyban is, amitől anya fél, vagy szorong, azt a gyerekek azonnal levágják, mivel folyamatosan szkennelnek minket, és nem is kell ilyen nagyon intenzív reakció hozzá (bár nekem megy,mert elég intenzív vagyok), de a szorongás, félelem, feszültség, stressz érzését átveszik anélkül is, hogy mi ezt kifejezetten kommunikáltuk volna feléjük. Ezért, ha én nem szeretném megerősíteni a gyerek szorongását, akkor előbb arról kell meggyőződnöm, hogy én magam szorongok e azzal a dologgal kapcsolatban. Ha igen, akkor előbb magamon kell dolgoznom, mert nem tudom hitelesen kommunikálni, hogy az a dolog nem veszélyes, ha belül nem ezt érzem. Az érzékeny gyerekeket nem lehet ezzel becsapni, mert átlátnak rajtunk, mint a szitán a szuperérzékelőikkel. 