Hát idén is… végre vége. A szuperérzékeny gyerekek szülei értik csak meg azt, hogy mennyire lehet utálni a farsangot.
Nálunk általában egy héttel a farsang előtt elkezdődik az esti “szenvedés”. Ez azzal jár, hogy nekiáll agyalni, mi leszek, az nem leszek, ciki lesz, mégsem az leszek, jaj, nem tudom, mi legyek, akkor leszek az, nem, mégsem az leszek, jaj, de az mégis ciki…és ez megy minden egyes este, hol sírással, hol csak szenvedéssel. Aztán, ahogy a közelébe érünk az eseménynek, felpörög a feszültségi szint is.
Ez idén úgy nézett ki, hogy :
4 nappal előtte: Csontváz leszek, de hogy veszem fel a szemüvegem a farsangi maszk alatt?
3 nappal előtte: Nem tudom felvenni a szemüvegem, jaj, mi lesz
2 nappal előtte: Nem megyek
1 nappal előtte: Nem megyek
Aznap reggel: Nem megyek
Aznap délután: Jó, fél órára elmegyek, a tombola miatt, de nem öltözök be.
A farsangon: Nem vittük a jelmezt, felesleges lett volna. A közös felvonulásba nem állt be, pedig nagyon kedvesen kérte a tanítónéni és az osztálytársai is. Aztán össznépi táncikálás, vonatozás volt, két órán keresztül, végig a fal mellett, a földön ülve nézte. Mondta, hogy a régi suliban jobb volt, mert ott az osztályban tartották a bulit. Itt az egész alsó tagozat egyben, a tornacsarnokban, hangos, rossz akusztikájú (engem is nagyon zavart) zenével.
Végül a két órát végig bírta így, evett sütit, ivott üdítőt.
A húga végig szaladgált a többiekkel, és jól érezte magát, így nem jöttünk el. Az utolsó tíz percben mondta, hogy most már menjünk haza, így el is kezdtünk készülődni, Letti ugyan már felpörgött és nehezen indult el, de végül úgy sikerült elstartolnunk, hogy senki sem omlott össze. Sikernek könyveltük el a napot. 