Aki ismer, már tudja, hogy az öngondoskodás a vesszőparipám. Nem hibába, hiszen ez az alapja annak, hogy a gyerekeinkkel jó kapcsolatot tudjunk kialakítani, legyen elég erőnk és türelmünk a napi nehézségekhez, és ahhoz, hogy empatikusak és együttműködők tudjunk lenni velük (is). Ha magunkkal nem vagyunk empatikusak, akkor hogy akarunk az lenni mással? Miből adunk, ha nekünk sincs?
Tudjátok, a zuhanó repülős hasonlatom, először mindenki magára veszi fel az oxigén maszkot. Utána tud segíteni a másiknak bárki.
Ez nem csak egy jól hangzó formula, amit mostanában divatos puffogtatni, túl sok a mártír, magát túl vállaló, kiégett, elfáradt anya, szülő. Ebből pedig nem tudunk építkezni, fejlődni, és átadni főképp nem. Vagyis de, sajnos át tudjuk adni ezt is, hogy az élet már csak ilyen. Ki kell bírni, én is kibírom, bár majd bele döglök, de látod, ez az élet rendje.
Ezt szeretnéd a gyerekednek is útravalóul adni?