Sziasztok!
Mostanában betegeskedtünk egy kicsit, de szerencsére túl vagyunk rajta. A betegségekben egy jó dolog van csupán (de legalább valami), hogy otthon lehetünk, több időt tölthetünk együtt. Az egyik beszélgetésünk alkalmával Lukács számomra nagyon meglepő kijelentést tett. Mondhatni a semmiből, mert korábban sem volt éppen a téma terítéken, nem is tudom, hogy jutott eszébe. Azt mondja nekem; anya, tudod amikor veszekedtek, az olyan érzés, mintha valaki meghalna a családban.
Nem is tudtam erre hirtelen mit mondani, mert nagyon meglepett a kijelentése. Ami először eszembe jutott, te jó ég, mi lenne, ha még veszekedős család volnánk. De nem vagyunk, sőt, kevés olyan családot tudnék mondani, ahol ennyire kevés a veszekedés (nem a konfliktusról beszélek, mert az mindenhol adódik, természetesen) de mi mindent megteszünk azért, hogy okosan rendezzük a felmerülő konfliktusokat, ha mégis van köztünk feszültség, nézeteltérés, akkor azt mielőbb igyekszünk megbeszélni. Átrágjuk, meghányjuk, vetjük, közben maximálisan tiszteletben tartva a másik nézőpontját és érdekeit. Igyekszünk együttműködni és megtalálni a közös, mindenkinek megfelelő megoldásokat. Kiabálni sosem szoktunk, ha nő a feszültség, akkor inkább elvonulunk megnyugodni, hogy utána érdemben tudjuk megbeszélni a dolgokat. Nagyon sok közös munkánk van ebben, évek óta tartó kemény meló. És ennek ellenére mondta ezt a gyerek. Elgondolkodtató volt számomra, de alátámasztja azt, hogy a gyerekek olyan érzékeny radarra rendelkeznek, hogy a legkisebb feszültséget is azonnal megérzik, átérzik, és hat rájuk. Átveszik a a rezgéseinket. A konfliktusokkal, veszekedésekkel terhelt családi légkörben a kisgyerekek egyenesen a megsemmisülés érzését élik át, minden egyes alkalommal, amikor a szüleik között kitör az ordibálás. Mivel a gyerekek függenek szüleiktől, gyakorlatilag a kisbaba a szülei gondoskodása nélkül nem maradnának életben, ezért nagyon erős a pszichés függésük is irányukban. Annyira erős, hogy a családból való kirekesztettség érzését halálfélelemként élik meg. Amikor a szülők veszekednek, akkor ő úgy éli meg, mintha a szülők elhagynák a családot és benne őt is, tehát a saját létét is veszélyeztetve érzi. Számára a biztonságot a család jelenti. Őseink korában a család, a közösség valóban az életet jelentette a gyerekek és a felnőttek számára is. Ezért a közösséghez, családhoz tartozás vágya olyan erős bennünk, és a gyerekekben, hogy ennek az elvesztése (vagy még a gondolata is) nagyon erős szorongást vált ki. Egy érzékeny, nehéz gyerek esetében pedig ez még fokozottabb lehet! Ezért is viseli meg nagyon a gyerekeket, ha a szülők elválnak, és ezért nagyon fontos, hogy ha mégis elkerülhetetlen a válás, akkor mindkét szülő elérhető maradjon a kisgyerek számára. Van, amikor ez elkerülhetetlen, de még mindig jobb a gyereknek egy rendezett különélés, mint egy elmérgesedett családi légkör.