Nálunk nem a kapuban, hanem az uszoda öltözőjében jött el ez a pillanat.
Harminc fok volt bent, a többiek már a vízben. Mi pedig ott ültünk a padon: „Fáj a hasam. Nem akarok bemenni.”
És én azt mondtam, amit akkor éreztem: „De hát te akartál idejönni! Már befizettem.”
Nem segített. Persze, hogy nem.
Utána sokáig azon gondolkodtam, mi történhetett. Hiszen otthon még lelkes volt, ő maga akart menni.
Aztán rájöttem, hogy rossz helyen kerestem a választ.
A pohár, ami már reggel töltődni kezd
Képzelj el egy poharat. Minden apró stressz beleönt egy kevés vizet.
A korai kelés egy kicsit. A szoros zokni egy kicsit. A rohanás egy kicsit. A vita az autóban egy kicsit. A zajos öltöző még egy kicsit.
Aztán elhangzik: „Gyere, most búcsúzz el anyától.” És túlcsordul a pohár.
Mi csak az utolsó pillanatot látjuk. Pedig a kiborulás már húsz perccel korábban elkezdett épülni.
Ami a kiborulás előtt történik
A kiborulás előtt már vannak jelek.
Van, aki ilyenkor felgyorsul és bohóckodni kezd. Könnyű azt gondolni: „Már megint hülyéskedik.” Van, aki inkább elcsendesedik.
Lukács ilyen volt. Sosem felejtem el az első iskola-előkészítőt: a többiek lelkesen beálltak a körjátékba, ő pedig a fejére húzott kapucni alól kukucskált, és végig a kezemet fogta.
És utána?
Hogy a te gyerekednél mik ezek a jelek, mit mondj ilyenkor, és hogyan búcsúzz el úgy, hogy az biztonságot adjon neki, azt az új, temperamentumhoz igazított beszoktatási tréningemben részletesen megmutatom. A jövő héten e-mailben írok róla bővebben.
Szeretettel:
Orsi